Történelmi és vészterhes idők voltak azok: bár Magyarország akkor még a béke szigetének számított (és nem csak a katolikusok számára), Németország felől már sűrű viharfelhők gyülekeztek. Bő egy évvel a budapesti rendezvény előtt olvasták fel a Német Birodalom minden katolikus templomában XI. Piusz pápa híres, Mit brennender Sorge (égető aggodalommal) kezdetű enciklikáját, melyben nyíltan kritizálta a nemzetiszocialista állam újpogány, a faj és vér mítoszán alapuló rendszerét és a német katolikus egyház egyre nyíltabb üldözését.
A nácik bosszúja nem váratott magára sokáig: már másnap elkobozták az enciklika összes példányát, a kinyomtatásában közreműködő nyomdákat államosították, a következő időszakban pedig számos kolostort, teológiai fakultást, katolikus iskolát bezárattak. Hitler közvetlenül adott utasítást papok és szerzetesek szexuális visszaéléssel való hamis megvádolására és bíróság elé állítására, mindezt persze a teljes goebbelsi propagandagépezet kampányától kísérve. (Talán az sem volt véletlen, hogy ekkor éppen a Sztálin által tökélyre fejlesztett kirakatperek legsötétebb időszakában vagyunk…)A történtekből egyenesen következett, hogy a német állam már 1938 januárjában megtiltotta a német katolikusoknak a budapesti eucharisztikus kongresszuson való részvételt, a sajtóban az eseményről semmi nem jelenhetett meg, csak a Der Angriff című náci pártlap publikált egy írást Népfront – Pacelli Budapesten agitál címmel és ehhez illő tartalommal. Németországból rengeteg, mintegy huszonötezer hívő utazott volna Budapestre, s az 1938. márciusi anschluss után az osztrák katolikusok sem jöhettek, pedig ők addigra már a különvonatokat is megszervezték.