Az interjú, ami sosem volt

Az elmúlt években a közbeszéd egyik kiemelt témájává vált a valótlan hírek, a nyilvánosságot félrevezetni akaró szándékos hazugságok, vagyis a fake news problémaköre. A jelenség elterjedéséért a közösségi médiát szokás felelőssé tenni, amely jobbára akadálytalanul és megkülönböztetés nélkül ad lehetőséget bárki és bármely érdekcsoport számára bármilyen információ, vélemény vagy akár hazugságok terjesztésére is.

A fake newsszal kapcsolatos morális pánik arra is alkalmat ad, hogy a hagyományos média térvesztése, sőt folyamatos sorvadása felett keseregjünk. Való igaz, a Facebook, a Twitter és társaik sokat tettek a professzionális média meggyengítéséért, de ne feledjük, hogy a szándékos félrevezetés és a tudatos propaganda nem a közösségi média találmánya, hanem már jóval korábban a hagyományos médiumok által is gyakorolt tevékenység. Bár kétségkívül igen sok minden írható a közösségi médiaplatformok rovására, és bizonyosan tehetnének jóval többet felhasználóik közéleti tájékozottságáért, mégis méltánytalan velük szemben azt a benyomást kelteni, hogy ezen szolgáltatások lennének az első számú felelősök mindezért.

Nincs új a nap alatt, csak az emberi emlékezet rövid olykor – az egyes médiumok torzításairól való gondolkodásra is igaz ez. Nem is kell a politikai közéletből vagy sorsfordító történelmi események idejéből venni a példákat, elég, ha felidézzük a Nők Lapjában megjelent, Scarlett Johansson színésznővel készült „interjú” esetét. Tanulságos volt a hamisítás tényére rácsodálkozó reakciókat figyelni, tekintve, hogy a szöveg szerzője korábban már többször keveredett plágiumgyanúba. Meglehetősen szomorú képet fest rólunk, hogy a sok furcsaság ez idáig itthon senkit nem érdekelt különösebben, ezúttal is csak külső behatásra lett a hamisításból ügy.