Mária országa, cigányok ünnepe

Forgács István írása a Mandiner különszámában.

Sokszor hangzik el, hogy Magyarország a csodák forrása – még akkor is, ha a legtöbb csodánk több mint száz éve a határon túlra szorult. Ezért is nagy felelősség, hogy mindazt, amink maradt, mindazt, amink még van, megfelelően óvjuk, vigyázzuk, és átadjuk mindenkinek, akinek csak lehetséges, nyilván elsősorban a saját gyermekeinknek, az utánunk érkező generációknak. Ebben a helyzetben kimondottan kegyelem, sőt egyfajta ajándék, ha bármelyikünk is rejtettnek vélt kincseket tehet mások – értsd mindenki – elé, és szólhat róluk baráti társaságban vagy a széles nyilvánosság előtt. Most valami hasonlóra teszek kísérletet, és egy olyan csodáról szólok, amely méltán érdemel a korábbiaknál több figyelmet.

A csatkai cigány búcsút újra és újra felfedezik maguknak az egyes képes újságok, blogok, hetilapok – bár ott még nem tartunk, hogy olyan tisztelet és ismertség vegye körül, mint amilyet megérdemelne. Csatka kis túlzással a Kárpát-­medencei cigányok Kába-köve, egyszer mindenkinek el kell ide jutnia.

„Hihetetlen, meseszerű, felfoghatatlan, léleg­zetelállító” – ezek a leggyakrabban elhangzó kifejezések minden alkalommal, ahogyan megáll mellettem az elcsábított vendég a domboldalon, miközben feltárul előtte az ezer színben pompázó, lassan hullámzó embertömeg a fák alatt és a mögöttük elterülő völgyben. Volt már közöttük újságíró, kedves barát, öröknek vélt szerelem, és mindannyian úgy néztek körbe, mint akik mindig is vártak arra, hogy valami hasonlót megélhessenek. Úgy lettek egy pillanat alatt a több ezer cigány ember alkotta több száz éves vérvonal részei, hogy abban semmilyen idegent, semmilyen különbözőt nem találtak, beszippantotta őket mindaz, amit kínál ez a mesebeli két nap minden esztendő szeptemberének első szombat–vasárnapján. A csatkai cigány búcsú egyértelműen a cigányoké, és több mint egy évszázad után immár boldogan várja, hogy egy rövid időre akár mindannyiunké is legyen.

Többféle legenda kering arról, hogyan is jelent meg a szentség az erdő mélyén. Az egyik egy Mária-jelenésről szól, a másikban egy vak fiú nyerte vissza a látását, amikor ivott a forrásvízből, vagy ahogyan az arcát mosta benne. Mind a két csoda a 19. század második felében történt az elmesélők szerint. Miután hírük ment a vélt vagy valós csodáknak, egyre többen és egyre távolabbról kerekedtek fel a Kárpát-medence cigányai, hogy Mária napjának idejére megérkezzenek a Vértes és a Bakony határára. A forrásvíz nagy tiszteletet vívott ki magának: se szeri, se száma azoknak a csodáknak és további legendáknak az eltelt több mint száz évből, amelyek abból erednek, hogy az innen hazavitt forrásvíz megóvta az újonnan épített házat, meggyógyította a beteget, kibékítette a haragosokat. És ha azt hinnénk, hogy ez csak a régmúlt babonák megszépítése, a saját szemünkkel láthatjuk ma is, ahogyan az elsősorban oláh cigány közösségekből érkező családok sorba állnak a vízért, és viszik haza literszámra – mert új ház ma is épül, az otthon maradt betegek gyógyulást remélnek, és a haragosok is kibékülnének egyszer.