Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban.
A plakát klasszikusan publikus, városi műfaj, üzeneteivel pedig minden korban az utca emberét célozza meg. Művészi értelemben a 19. század utolsó harmadára tehető a médium mint autonóm grafikai műfaj felfutása olyan festőknek köszönhetően, mint a francia Jules Chéret vagy honfitársa, Henri de Toulouse-Lautrec. Nem véletlen, hogy Faragó Gézának, a fiatal, feltörekvő festő-grafikusnak 1897-ben éppen Párizsba vezetett az útja, hogy a város számos neves iparművészeti iskolájában megfordulva idővel a cseh sztárgrafikus, Alfons Mucha mellett kössön ki. A belle époque, a századforduló francia „szép korszakában” járunk ekkor, a művészeti életben tart még a posztimpresszionizmus, és hódít az új stílus, a szecesszió. Mindkét irányzat jellemzői jól illeszkednek a plakátműfaj kívánalmaihoz: intenzív színek, a dekoratív formák, kép és szöveg egysége. Faragó 1902-ben tért vissza Budapestre, majd ott vette fel a szálakat, ahol Párizsban elengedte: a pesti Broadway közkedvelt figurájaként színházaknak, mulatóknak és kiállításoknak tervezett kulturális plakátokat, kereskedelmi plakátjain monarchiabeli termékek sora jelent meg.