Szívünkben örökké

Nemrég eszembe jutott, hogy már nem is emlékszem arra, mióta nincs velünk a Mama. Persze ez nem is túl meglepő, hiszen édesanyám szerint már több mint huszonöt éve, hogy Etus mama az egyik leghidegebb télben mezítláb, kabát nélkül rohant velem a falu gyógyszerészéhez, mert beteg voltam – és mert a kis faluban Romániában, ahol hároméves koromig laktunk, akkor épp nem volt háziorvos.

„Nem érdekelte, hogy megfázik, hogy ő maga is beteges volt már – szokta mesélni édesanyám –, csak az volt neki fontos, hogy te jobban legyél. Nagyon szeretett. Nagyon büszke lenne rád!” Pedig vékony, már-már csúnyácska csecsemő voltam az elején – állítólag –, és még a lábaimat is makacsul ki-kirúgtam a pólyából. De a Mama nagyon szeretett. Talán nincsenek is rá szavak, mennyire. Ha bárki csak egy rossz szót is kiejtett arról, hogy vajon „kire ütött ez a gyerek”, Mama sem ült a száján, és az illetőnek addig mondta a magáét, amíg az egy „Jól van már, Etus, hát nem kell itten izélni… Szép gyerek ez, na!” vagy hasonló kijelentéssel nyakát behúzva odébbállt. Erről már nevetve szokott édesanyám mesélni.

Amikor ezt hallom, mindig szeretnék visszamenni az időben. Vissza akkorra, amikor a magyarok lakta külhoni falucskában még a miénk volt az egyik legszebb ház az utcában. Akkorra, amikor a ház körül még tyúkot, kacsát, nyulat, malacot, kecskét és lovat tartottak a nagyszüleim, mert gazdálkodók voltak. Szeretném újra átélni, hogy a Tata a hónom alá nyúl, és felültet az egyik barna lovunk nyergébe, amelyet a kantárjánál fogva vezet körbe a kertben, ugrásra készen persze, hogy a nagy tapsikolásban, meg a „pacííí” és hasonló szavak vidám kuncogásában le ne essek a lóról, hiszen a nagy ijedség után – mert úgyis elkapna – a Mamától rá is várna egy kiadós „Fricik!!!”. A Tatámat mindig így hívta a Mama, ha mérges volt. Sajnos már sosem tudjuk meg, miért, mert a Tatának amúgy Stefán, vagyis István volt a neve.

Jó lenne visszamenni néha az időben. Láthatatlanul, csak azért, hogy újra láthassam, milyen volt a Mama mosolya. Hallhassam a hangját, ahogy mérgesen szól a Tatára, mert az nem csukta be a kaput, ezért a csibék kiszöktek az utcára, vagy hogy láthassam a nagybátyáimat újra együtt zenélni az egykori nagy diófánk árnyékában – ami most, amikor ezt írom, magányosan áll a ma már néptelen udvaron, az egykor nyüzsgő családi ház bejáratával szemben, ahová sajnos már csak nyaranta van időnk elutazni.

Az eltávozott „emléke szívünkben örökké él” – hallhatjuk, olvashatjuk, de az illatáról, a nevetéséről, a hangjáról szó sem esik annak, aki elment. Pedig ezek gyorsan a múlt homályába vesznek. Hiába nem szabadna, hogy így legyen. Nem lehetne, hogy ne legyen így?

Címlapkép: Shutterstock