Értsünk velük szót!

„Mi volt, kisfiam, az iskolában? – Semmi.” A középiskolások nemzedéke és a fiatal felnőttek nem különösebben közlékenyek sem saját mindennapjaikat, sem választott közösségi tevékenységüket illetően. Az ember – már ha szülő – kifejezetten örülhet, ha telefonbeszélgetések mondattöredékeiből össze tud rakni néhány fontos mozzanatot, vagy beilleszthet a képzeletbeli kapcsolati hálóba egy újabb nevet. Szorgos aprómunkával és a saját ingatlanában hosszabb-rövidebb időt eltöltő ismeretlenek kilétének feltérképezésével azonban viszonylag pontos képet kaphat arról, hogy utóda kikkel és hogyan üti agyon a tanuláson túli időt.

Annak megfigyelése sem lényegtelen, hogy a gyermek egyáltalán mennyi időt tölt tanulással, és hogy mennyire taksálja a könyvekből, egyéb forrásokból megszerezhető tudás értékét. Fontos, hogy mennyire motiválja őt a siker – a kulcsfontosságú tényező azonban a választott közösségének a csoportnormája, barátainak világ- és értékszemlélete, mert ebből kikövetkeztethető, mit is gondol a szűkebb-tágabb környezetéről. A rettenetes jelmezeknél és – mondjuk úgy – egyedi hajviseletnél többet árul el, hogy a kölök olvas-e könyvet, ismeri-e névről a köztársasági elnököt, és képes-e összeütni egy vacsorát hosszabb szülői távollét esetén. Ha nem tudatosítjuk is magunkban, azért mégiscsak ezek alapján születnek meg azok a generációról generációra előkerülő sóhajok, hogy „na, fiam, belőled se lesz semmi”. Vagy épp az ellentéte, noha a büszkeség hasonlóan frappáns kifejezése még nem öltött aforizmaszerű alakot.