Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban.
Félplayback bulizenével, egész jó hangszereléssel könnyű megvenni a szülőket, rajtuk keresztül a gyerekeket. Ehhez képest tavaly egy autentikus népzenére épülő meselemezzel, a Kerekerdővel tette le az asztalra a névjegyét. Miért?
A Kerekerdő hatvan százalékban valóban autentikusan megszólaló magyar népzenére épül. Pedig még csak nem is igaz rám, hogy gyerekkorig visszanyúló népzenei gyökereim lennének. Klasszikus zenén, irodalommal spékelt zenés hangjátékokon nevelkedtem, és csak később vonzott magához a népzene, majd a világzene. Anyám sokat hallgatta Sebő Ferenc versmegzenésítéseit, Cimbora és Muzsikás-lemezeket, ezeket szívtam magamba én is. „A gyerek csak kicsi, nem hülye” – mondja Weöres Sándor, és milyen igaza van! Hiszek a családi mintákban, abban, hogy az otthoni tapasztalatok határozzák meg elsődlegesen a későbbi valónkat, és bár lehet tagadni a mintát, engem a saját mintám megerősített. Mai eszemmel énekes-zeneterapeutaként már azt is pontosan tudom, hogy a zenei anyanyelv megszerzése – azoknak, akiknek megadatik – az anyai kapcsolódás más módjaival minimum egyenértékű alapélményt jelent. Anyánk hangját hallani énekelve, mondókázva, beszélve olyan impulzus, amelynek rendkívül erős hatása van a személyiségfejlődésre. Ha ez a semmivel nem pótolható hang ráadásul olyan ölbeli játékokon, dalokon, zenén keresztül jut el hozzánk, amely az anyanyelvi kultúránkban gyökerezik, a hatás még erősebb. A Kerekerdő koncepciója ezen a meggyőződésen alapszik, azzal a reménnyel, hogy a szülők népzenével kapcsolatos, esetleg rossz beidegződéseit is újra tudja keretezni. Piros párta, műanyag baba magyarosba öltöztetve, rutyutyu… Sokaknak ismerősek, holott a népzene, a népi kultúra valami csontig hatoló, elementáris erő közvetítéséről szól.