Felpörgetve

Dörzsölhetik a tenyerüket az akce­lerácionisták. Ők azok, akik szerint nem úgy szállhatunk szembe hatékonyan a jelenkorral, hogy késleltetni próbáljuk az uralkodó folyamatokat, éppen ellenkezőleg, fel kell pörgetni, minden erőnkkel végpontjukig kell kényszeríteni őket – csak ezután, az összeomláson túl nyílhat ugyanis új világ, új paradigma. Ihletadójuk A hatalom akarásának Nietzschéje, még pontosabban ez a mondata: „Az európai ember homogenizálása, kiegyenlítése nagy, megakadályozhatatlan folyamat: ezt kellene még gyorsítani.”

Benjamin Noys a gyorsítási filozófiáról szóló élvezetes munkájában (Malign Velocities) mutat rá: a nietzschei gondolatot a szélsőbaloldal 1968 utáni ideológiai megfeneklése közepette új utakat kereső Gilles Deleuze és Félix Guattari elevenítették fel az L’Anti-Œdipe: Capitalisme et schizophrénie-ben (anti-Ödipusz – kapitalizmus és skizofrénia) kifejtvén: az igazi „forradalmi utat” nem a tőkés renddel való szakítás jelenti, hanem az, hogy még tovább hajtjuk a piac, a „deterritorializáció” és a „dekódolás” tendenciáit, így elérve azt a pontot, ahol – mint Marx és Engels jósolta – a kapitalista társadalom olyan „boszorkánymesterré” lesz hasonlatos, „aki nem ura többé az általa felidézett földalatti hatalmaknak”: a minden értéket aláásó kapitalizmus legvégül saját magát dönti be. A posztmodern teoretikusa, Jean-François Lyotard aztán rajtuk és a marxizmuson is továbblépett Économie libidinale (libidinális gazdaság) címmel írt, később maga által is gonosznak minősített esszéjével, amelyben amellett érvelt, hogy az egyszerű géppé lefokozott, végletekig kizsákmányolt 19. századi munkásból egyfajta mazochista gyönyört, jouissance-t váltott ki a testi leroncsolódás, a külvárosi nyomor és személytelenség állapota.