Demokrata Párt – demokraták nélkül?

Donald Trump több ezer fős gyűléseket tart országszerte, Joe Biden stratégái viszont a koronavírus­járvány kezdete óta lemondtak minden nagyobb kampányeseményt, sajtótájékoztatót is rendszerint üres tornateremben pár tucat újságírónak tart a demokrata elnökjelölt. Biden csaknem fél évszázada él a politikai nyilvánosság előtt, jelenleg az a konszenzus, hogy minél kevesebbet szerepel és beszél jelöltként, annál jobb. Stratégái szerint így könnyebben átmegy az üzenet, miszerint ő a mértéktartás és az együttérzés politikáját képviseli szemben a jelenlegi elnök radikális, megosztó, túlkapásoktól hemzsegő kormányzásával.

Miután Joe Biden bejelentette, hogy alelnökjelöltjének Kamala Harris kaliforniai szenátort választja, a fősodratú sajtó értelmezése szerint fel lehet lélegezni: a mértékletesség és a visszafogottság párosa indul Donald Trump ellen. De így van ez valójában? Ha Biden eddig alig beszélt saját elnöki terveiről, vajon miből vonható le a következtetés, hogy az őt jelölő Demokrata Pártban a józanság hangja kerekedett felül, és nem a dühöngő szélsőbaloldali szárny a meghatározó?

Az utóbbi hónapok tragikus eseménysorozatait, a demokrata nagyvárosokban dúló fosztogatásokat, illegális közterület-rongálásokat és a marxista szlogenekkel gazdagon tűzdelt tüntetések hullámait a Demokrata Párt képviselői rendre legitimálják és támogatják. Hol a pincéből csendesen, hol együttérzésüknek hangot adva, hol burkoltan. De hol voltak akkor a józanság demokrata hangjai, amikor Amerika demokraták által irányított nagyvárosai hónapokig égtek, amikor átlagember nem mert kimenni bizonyos környékeken az utcára Washingtonban, New Yorkban vagy Chicagóban, mert épp megint őrjöngve, rombolva tüntettek a társadalmi igazságosság nevében? Vagy amikor fekete bolttulajdonosok könyörögve kérték a rájuk rontó felbujtott csőcseléket, hogy ha a feketék élete számít, számítson már az ő megélhetésük is? Hol volt akkor Kamala Harris volt kaliforniai főügyész igazságérzete?