Bibót olvasni ma

Régi szövegeket értelmezni külön tudomány. Történelmi kontextusra és kulturális beágyazottságra érzékeny módszertan nélkül könnyen érthetünk félre bármilyen forrást. Nem is kell több ezer éves szövegeket olvasni ahhoz, hogy félreértések áldozatai legyünk. Napjaink egyik leggyakrabban idézett 20. századi magyar politikai gondolkodója Bibó István. Ennek ellenére szinte kizárólag a „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” félmondatot szokás idézni tőle. Mindezt főleg a baloldalról, egyfajta krédóként. Mégpedig abban az értelmezésben, hogy a mostani, jobboldali kormánnyal szemben semmilyen módon nem szabad meghunyászkodni, illetve semmilyen eszköz használatától nem kell félni.

De nem eszik olyan forrón a kását. Az idézett félmondat Bibónak A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című, 1946-os dolgozatában szerepel. Fejtegetésének kiindulópontja: „Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melynek mély összefüggései vannak. Ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet.” A háború utáni borzalmas jelent vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy ez történt Közép- és Kelet-Európában. „Antidemokratikus nacionalizmus” volt az a „fából vaskarika”, amely hazánkat újból zsákutcába juttatta – ellentétben a nyugati országokkal, ahol a demokrácia és a nacionalizmus elterjedése kéz a kézben, egészséges módon, egymással egyensúlyban történt. Nem kétséges, hogy mindez súlyos kritika az akkori és a korábbi kor egész magyar politikai elitjének, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia és a Horthy-korszak teljes rendszerének is.

Bibó tehát azt mondja: ne féljünk. S hogy miért ne féljünk? Mert úgy lehetünk egészséges módon egyszerre nacionalisták és demokraták is. Az ilyen ember tehát nem fél az emberek véleményétől (internális félelemfaktor) s azoktól a külső erőktől (externális félelemfaktor), amelyek le akarnak beszélni arról, hogy nacionalisták és demokraták, tehát az emberek véleményére adó hazafiak legyünk.