Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Kell a fejlődés, vagy ahogy sokan megszokták: a „haladás”. De ha ez csupán önmagáért történik, és se vége, se hossza, akkor könnyen félrecsúszhatnak a dolgok.
Itt van például gyerekkorunk egyik kedvenc programja, az állatkert. Emlékszünk még? Pár négyzetméteres cellába zárt vadállatok, szűk, sematikus terek, múzeumi tárgyként mutogatott élőlények. A műfaj akkoriban megkérdőjelezhetetlen volt, de pár évtized alatt az emberiség csak belátta, hogy a vadállatnak jobb helye van a vadonban vagy egy vadasparkban, mint az elavult szerkezetű állatkertben. Immár a halakat sem gyötörjük gömbakváriummal, és eljutottunk oda, hogy az állatkínzók sem ússzák meg jobb esetben ejnyebejnyével, akár le is ültetik egy időre a kegyetlenkedőket.
És ez így helyes. De akkor mi a baj? Az egyensúly hiánya, vagyis a ló túlsó oldala, ahová estünk. Az állatok helye az életünkben átlendült, a hobbiállatok más értékek rovására csúsztak központi helyre. Régi folyamat bontakozik most ki. Az önbíráskodó és egyre erőszakosabb állatvédők, a vegán „vallást” térítő üzemmódban toló szubkultúrák évtizedről évtizedre veszik be a társadalom falait, és vészes sebességgel közelítenek a fősodor irányába. Nyugaton a fundamentalista állatvédők célkeresztjébe egyre gyakrabban kerülnek a nem hobbiállattartó gazdák, és alighanem ez a torz divat megjelenik itthon is. Bizonyos lobbik már régóta nyomulnak zöld köntösben komplett ágazatok betiltásáért lobbizva. Erre rakódnak rá az emberiség megváltására törő életmódkultuszok, amelyek képviselői már rég nem csodabogárként osztják az észt, hanem életvezetési osztályfőnökként szólnak ránk, ha nem azt nem esszük, amit ők.