Olyan, mintha itt lenne

Az elmúlt évtizedekben leértékeltük elődeink tudását. Legyintettünk, hogy ők úgyse értenek semmit a mai világból. Nagy eredmény volt, hogy megtanítottuk a nyolcvan fölötti erdélyi nagymamámat táblagépezni. Esténként bekapcsolta, kitette maga elé, és nézte az ágyból, hogyan fürdenek az unokái Pesten. Azt mondta, olyan, mintha ő is itt lenne az esti szeánszon. Mi ennyit tudtunk adni neki. A varázslatot, az érzést, ami olyan, mintha itt lenne. Aztán kikapcsolta a táblagépet, és bekapcsolta a Mária Rádiót, hogy ne legyen egyedül.

Húsvét táján gyakran megjelentünk nála, Orosz-hegyen a gyerekekkel. Mentünk, hogy mamával legyünk, amíg van, mert tudtuk, hogy egyszer ennek vége lesz. Mindig várt. Mondta, hogy „húzom, amíg lehet, hogy legyen, aki hazavárjon. Legyen otthonotok, annyi bolondság van a világban, legyen itt egy fészek, ahol otthon vagytok.” És otthon voltunk. Az volt a családi fészkünk. Mikor kérdeztük, hogy van, azt mondta, hogy mindennap gyengébben. Erős asszony volt, tudott miből engedni lefelé. A gyerekeim imádták a dédit. Volt tyúk, kutya, húsvétra mindig akadt nyuszi, bégetett az udvaron egy bárányka is. És volt, amit nem felejtünk el, az ízek. A gyerekkor ízei.

Húsvétkor mindig együtt dagasztották be a kenyértésztát. Néztem a három generációt. Nagyanyám, a feleségem és a lányom együtt dolgoznak, ott nem volt generációs szakadék, mindenki ugyanazt a kenyértésztát gyúrta a hosszú fateknőben. Azt mondta nagyanyám, addig kell gyúrni, amíg csepegni nem kezd fölöttük a gerenda. Dagasztották, közben sztoriztak, s amikor a homlokukról lecseppent az izzadság, akkor lehetett azt mondani, hogy csepeg a gerenda, akkor be volt dagasztva a kenyértészta,  akkor csak ki kellett vinni a pincébe, hagyni kelni, aztán kiszaggatni és bévetni.

Mire kiszaggatták, én felhevítettem a kemencét, a hamut összesöpörtem a pemetővel, és készen állt minden a sütésre. Sültek a kenyerek, a diós kalácsok. Közben meghozta a juhász a friss bárányt, a bőgősajtot, amely az első sajt, mert az első fejésből van, és a bárányok rettenetesen bőgnek, hogy elveszik a tejet tőlük, ezért bőgősajt a bőgősajt. A bárányból tárkonyos bárányfejleves főtt, azt különösen szerette nagyanyám, a gyerekek visítottak, ahogy a bárányfej kinézett a fazékból. A bordából töltött bárány lett, a belsőségekből az én örök kedvencem, a bárányaprólék. Ezt még egyetlen recepteskönyvben sem láttam. A bárány szívét, máját, veséjét, lépjét, tüdejét sós vízben megfőzte mama, kézi darálóval ledarálta, aztán egy kis füstölt szalonnán megpirította, jól meghintette csomborral, s persze frissen sült kenyérrel, cikakáposztával tálalta. A lányok tojást festettek „piros” hagymahéjjal, amit nagyanyám összegyűjtögetett, harisnyába csomagolt, frissen kibújt füvek adták a mintát a héjon.