Az erő az úr

Hat éve, 2014. február 27-én orosz alakulatok rajzottak ki Szevasztopolból, és megszállták az Ukrajnához tartozó Krím félsziget stratégiai pontjait. Március 16-án „referendumot” tartottak a terület sorsáról, és az eredménynek megfelelően két nappal később a terület Oroszország része lett. Bár a Krím többségében orosz lakosságú volt, ami történt – így, ebben a formában –, hódítás. Száz évvel ezelőtt úgy köttettek meg az egyébként féktelen hódításokat jóváhagyó békék, hogy örökre búcsút akartak inteni az erőszakos hódításnak. 1945-ben hasonló reménnyel jött létre az ENSZ, 1990 után pedig különösen erős volt a hit, hogy a nemzetközi viszonyokban az erőt a jog fogja felváltani. Ebből mára semmi sem maradt. Az Egyesült Államok 2019-ben elismerte a Golán-fennsík izraeli annexióját, és persze már előtte ott volt Koszovó fegyverrel kivívott függetlensége és a boszniai szerbek háborúban elért autonómiája. 2020-ban elmondhatjuk, hogy a katonai erő visszatért a nemzetközi kapcsolatokba mint a legfontosabb elem. Mert mégis mi van még?

Oroszországot 2014 után masszív nemzetközi szankciókkal büntették. Donald Tusk lengyel miniszterelnöknek az orosz gáz- és olajexport embargójára vonatkozó javaslatát ugyan visszautasították Brüsszelben, azért súlyos csapásokat mértek Moszkvára. Próbálták Vlagyimir Putyin elnök környezetét megfogni vízumok visszavonásával, tiltólistákkal és számlák befagyasztásával. 2014 márciusától fokozatosan 175 személyre és 44 cégre vetett ki az Európai Unió büntető intézkedéseket. Kevésbé lett jó orosznak lenni Nyugaton, az biztos. Kreml-közeli oligarchák felejthettek el utazásokat, az EU-n belül elhelyezett vagyonokat, és időnként még a bilincs is kattant a kezükön. És Oroszországban 144 millió embernek nehezebb lett az élet. Az elmúlt hat évben a nyugati szankciók miatti orosz GDP-veszteség elérhette az évi másfél százalékot. Az orosz gazdaság bajai persze már korábban kezdődtek, de az igazi mélyrepülést a szankciók és az alacsony olajár együttes hatása hozta el.