A WHO-história

Leimeiszter Barnabás és Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.

1948-as megalapítása óta a nagyhatalmi befolyásolási játszmák terepe az Egészségügyi Világszervezet (WHO). Első főigazgatója egy Brock Chisholm nevű kanadai pszichiáter volt, aki megjárta az első világháborút, és sokáig szenvedett a tüzérségi sokk utóhatásaitól, a poszttraumás stressztől: rémálmok kísértették, s az is megesett, hogy egy petárda zajától idegösszeomlást kapott. Nem meglepő hát, hogy pályája során a mentális egészségápolás, illetve a világbéke ügye foglalkoztatta.

Malária kontra fekete himlő

Chisholm 1944-ben egészségügyi miniszterhelyettes lett a kanadai kormányban, munkáját komoly viharok kísérték: például több miniszter lemondásra szólította fel, amikor egy beszédében a vallásos dogmákat, a hagyományos erkölcsöket támadta, mert szerinte rettegést ültetnek el a gyerekekben. Külön kitért arra, hogy a gyerekeknek, akik hisznek a Mikulásban, tartósan sérül a gondolkodásuk, és felnőttként képtelenek realistán szembenézni a háború fenyegetésével. A világbéke csak akkor biztosítható – mondta –, ha az új alapokra helyezett gyermeknevelés együttérzésre és toleranciára tanítja a gyerekeket, és felvilágosítja őket, hogyan válhatnak világpolgárrá. Javasolta a világkormány mellett egy világrendőrség létrehozását, amely a háborút kezdeményező országok megsemmisítésével tartaná fenn a globális rendet.

A WHO 1946-ban elfogadott alkotmányában az a Chisholm keze nyomát viselő megállapítás szerepel, miszerint „az egészség a testi, szellemi és szociális teljes jólétnek állapota, és nem csak betegség vagy fogyatékosság hiányából áll”. Jelentős volt ez a definíció, hiszen az következett belőle, hogy az egészség társadalmi kérdés, a betegségeknek gazdasági-szociális okai vannak, így az egyenlőtlenségek enyhítése ugyanolyan sürgető, mint például az antibiotikumok terjesztése. Az Egyesült Államok viszont nem nézte jó szemmel ezt a megközelítést, és miután 1949-ben a kommunista államok kivonultak az ENSZ és a csatolt szervezetek működéséből, fő finanszírozóként Washington határozhatta meg a WHO működésének irányvonalát.

Így Chisholm helyére 1953-ban az Amerika-barát brazil Marcolino Gomes Candau került, aki húsz évig tartotta meg posztját. Hidegháborús amerikai érdek állt az 1955-ben megindított maláriaellenes kampány mögött is: Washington úgy vélte, a betegségtől megtisztított fejlődő országok az amerikai termékek jó felvevőpiacává válhatnának, ezzel pedig atlanti, antikommunista orientáltságuk is megszilárdulna. A kampány azonban előre nem látott nehézségekbe ütközött, a hatvanas évek végén pedig a WHO elismerni kényszerült, hogy nem képes a betegség globális felszámolására.

Közben a kommunista tömb visszatért a világszervezetekbe, és a nagyhatalmi izmozás abban a kérdésben is megmutatkozott, melyik halálos kór ellen mozgósítsák az erőforrásokat. A Szovjetunió a már visszaszorulóban lévő fekete himlő felszámolása mellett kardoskodott, és vakcinák millióit ajánlotta fel a célra. A WHO tagállamai a kelet–nyugati békülés jegyében meg is szavazták a programot, ám hosszú évekig nem érkezett elég forrás a hatékony végrehajtására, miközben a várakozásokat csak részlegesen beváltó maláriaellenes kampány hatalmas összegeket emésztett fel. A fordulat 1966-ban jött el, amikor egy New Yorkon át Torontóba utazó, fekete himlős brazil kisfiú esete keltett pánikot az északkeleti amerikai államokban. Az amerikai külügyi tárca végül úgy döntött, ha a kommunikáció szintjén nem áll is ki a teljes felszámolás mellett, anyagilag támogatja a szovjetek által kezdeményezett programot, ami ragyogó sikert hozott: a nyolcvanas évekre végbement a betegség világszintű eradikációja.

A japán meló