Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.
Április 4. mint a felszabadulás napja 1950-től 1989-ig volt hivatalos állami ünnep, mivel hivatalosan ekkor hagyta el az utolsó német katona Magyarország területét Nemesmedvesnél. Valójában azonban erre április 13-án került sor Pinkamindszentnél, s a németek kiűzésével elfoglalta hazánkat a szovjet Vörös Hadsereg. A világháborút lezáró 1947-es párizsi béke szerint a szovjetek addig állomásozhatnak hazánkban, míg Ausztriában is vannak szovjet csapatok. A felszabadulásról való megemlékezés ünnepi gyűlésekkel, az elesett katonák sírjának megkoszorúzásával és kezdetben évente, később minden ötödik évfordulón katonai díszszemlével zajlott. Az utolsó díszszemlére 1985. április 4-én került sor. A népköztársaság minisztertanácsa 1990-ben, majd a köztársaság parlamentje 1991-ben törvényben törölte az állami ünnepek közül április 4-ét.
Egységes már a korábban felszabadításnak nevezett szovjet megszállás megítélése történészkörökben?
A németeknek a Vörös Hadsereg általi kiűzését a létében fenyegetett zsidóság és a többi üldözött magától értetődően megszabadulásként élte meg. Az utóbbi idők mélyfúrásszerű forrásfeltárásai, például a NEB és az MTA kiterjedt vidéktörténeti kutatásai, a Magyar Nemzeti Levéltárnak a szovjet megszállással kapcsolatos nagyszabású dokumentumközlései pedig azt is megkerülhetetlenül bizonyították, hogy a Vörös Hadsereg bevonulása a magyar társadalom tömegei számára az első perctől kezdve egyéni és kollektív traumák sorát hozta magával: tömeges erőszakot, százezrek elhurcolását. Ezek a kutatások tehát megerősítették a paradigmaváltást, hogy bár az egyéni tapasztalatok szintjén lehetnek különbségek, a társadalom többségének a megszabadulás egyben megszállást is jelentett. 1944–45 tragikus eseményei a politikai önállóság utolsó maradványait is elemésztették. A német megszállást követően az ország egy pillanatra sem nyerte vissza a szuverenitását, az új állam születésénél pedig már Moszkva bábáskodott.