Lezárulhat az örök háború Afganisztánban

Greczula Levente László és Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Afganisztáni háború – belegondolni is ijesztő, hogy már a második generáció nő fel ezen az ősidők óta lakott földön, amelynek szinte természetes, hogy fegyveres konfliktus dúl. A harmincötmilliós, soknemzetiségű ország legalább 1978 óta hadszíntér, azóta pedig már két nagyhatalom is megbotlott az égig érő hegyek között. Most úgy tűnik, a legutóbb afganisztáni kalandba bocsátkozó amerikaiak kiegyezésre juthatnak az országot több mint húsz éve uraló-terrorizáló tálibokkal. De kik azok a tálibok, és miért fontos végre megbékélni velük?

Radikális tanulók

Amikor a szovjetek 1989-ben a maguk afganisztáni kalandja végeztével kivonultak az országból, polgárháborús helyzetet hagytak maguk mögött, és persze több tízezer, egymás ellen is harcoló fegyveres mudzsahedint, akit többek között pakisztáni segítséggel képeztek ki az irreguláris hadviselés alapjaira. Köztük volt egy Mohammed Omár nevű férfi is. A szegény családból származó Omár egy pakisztáni szunnita iszlám iskolából tért haza harcolni a szovjetek ellen, majd a háború után pakisztáni és afganisztáni madraszákban tanított. Mohammed Omár 1994-ben alapította meg a tálib mozgalmat annak a madraszának az alig ötven hallgatójával, ahol éppen tanított – innen a név, hiszen a tálib szó pastu nyelven tanulót, diákot jelent.

A tálibok gyorsan széles körű ismertségre tettek szert, hiszen kezdetben a polgárháborús helyzetet kihasználó korrupt és erőszakoskodó hadurak ellen is harcoltak. Omárt különösen a hadurak kisfiúkat és kamaszokat is érintő kéjelgései töltötték el undorral, ezért gyakran látványosan büntette meg őket a viselkedésükért, ami nagy népszerűséget hozott a táliboknak. Rövidesen olyan sokan csatlakoztak a mozgalomhoz, hogy 1994 végére teljesen az ellenőrzése alá tudta vonni az Afganisztán déli részén fekvő Kandahár tartományt, amely közvetlenül határos Pakisztánnal. Egyáltalán nem véletlen, hogy először ezt a régiót hajtották uralmuk alá, hiszen a tálib mozgalomnak sok követője volt a szomszédos államban, a pakisztáni vezetés pedig bőkezű pénzügyi és logisztikai támogatást nyújtott Omáréknak. Ilyen szempontból nem is túlzás azt állítani, hogy a tálibok lényegében a mudzsahedinek köpönyegéből bújtak elő.

A mozgalom tagjainak többsége az Afganisztán legnagyobb népcsoportját alkotó pastuk különféle törzseiből került ki. 
Az országot lakó más népek közül sokat idegennek ítéltek meg, ami komolyabb konfliktusokhoz vezetett, miután a tálibok az ország északi-északnyugati területeit is az ellenőrzésük alá vonták. A mozgalom tagjai ugyanis az iszlám egy pastu törzsi kódokkal kevert, meglehetősen radikális irányzatát, a deobandi iszlámot követték, amit az Oszáma bin Láden-féle dzsihadizmus is erősen befolyásolt.

Nézetük szerint az ország szenvedését az okozza, hogy az emberek nem követik az iszlám jogot. A megoldás tehát kézenfekvő volt: amerre csak jártak, a tálibok mindenütt bevezették a saríát, ezenkívül a nőket kitiltották a munkahelyekről, a lányokat elszigetelték, a mozikat mecsetté alakították, a tolvajok kezét levágták, akinek pedig mindez nem tetszett, azt megvesszőzték vagy lelőtték. A mozgalom uralma alatt álló területeken sajnos nem voltak ritkák a tömeggyilkosságok és az etnikai tisztogatások sem. E vérengzésekben Oszáma bin Láden fegyveresei is részt vettek. A tálibok olyan komolyan vették a Korán bálványimádásra vonatkozó tiltását, hogy 2001-ben Omár molla parancsára megsemmisítették a 6. századból ránk maradt Bámiján-völgyi Buddha-szobrokat is. Noha Omár eredetileg nem akarta elpusztítani őket, felháborodott azon, hogy a Nyugatot jobban érdekli pár régi Buddha-szobor, mint az afgán nép szenvedése. „Ha segélyezni jöttek volna, sosem rendeltem volna el a Buddha-szobrok elpusztítását” – fogalmazott egy interjúban.

A tálibok 1996. szeptember 27-én bevették Kabult, s ugyanezen a napon megalakult az Afganisztáni Iszlám Emírség, amelynek az élére Mohammed Omár került. Néhány hónappal korábban egy Mohamed palástjának nevezett ruhadarabbal „a hithűk irányítójává” nevezték ki őt, az új állam kiismerhetetlen belső köreiben pedig tényleg minden döntés az ő kezén ment keresztül. A tálib vezetés különösen ellenséges volt a nemzetközi szervezetekkel és ngó-kkal, amelyek tevékenysége hatalmas segítséget jelenthetett volna a két évtizede zajló fegyveres konfliktusokban teljesen kimerült, éhező országnak.

Végtelen történet: az amerikaiak háborúja

A nemzetközi közösség – Pakisztán és az Egyesült Arab Emírségek kivételével – el sem ismerte a tálibok új államát, s a le nem győzött afganisztáni hadurak is ellenálltak Omáréknak. A mozgalom az ezredfordulóra az ország körülbelül kilencven százalékát az ellenőrzése alá vonta, csak az északkeleti, Tádzsikisztánnal határos csücskét nem sikerült elfoglalnia. Ezt a területet továbbra is az 1996-ban alakult Egyesült Iszlám Front Afganisztán Megmentéséért (ismertebb nevén: Afgán Északi Szövetség) igazgatta, amely széles körű nemzetközi támogatottságot is élvezett olyan hatalmak részéről, mint Oroszország vagy India.

A szövetség ráadásul egy befolyásos támogatót is szerzett magának az új évezred elején: az Egyesült Államokat. 2001. szeptember 11-e után a nyugati világ egyre kevésbé nézte jó szemmel Mohammed Omárék afganisztáni munkálkodását, az USA pedig különösen nem vette jó néven, hogy a terrortámadást követően a tálib vezetés nem volt hajlandó információkat adni közeli szövetségese, Oszáma bin Láden hollétéről. Az erre adott amerikai reakció ismeretes: a Tartós szabadság hadművelet viszonylag gyorsan megdöntötte a tálibok uralmát Afganisztánban, 2001 decemberében pedig új, ideiglenes kormányt is kijelöltek a bonni konferencián. Hámid Karzai ideiglenes elnököt a 2004-ben tartott államfőválasztás is megerősítette pozíciójában.

Köztudomású, hogy nem az USA az első nagyhatalom, amely nem tudott olyan gyorsan pontot tenni afganisztáni ügyei végére, mint szeretett volna. A megvert tálibok Omár molla vezetésével ugyanis újraszervezték magukat, s a korábban már bevált gerillataktikát folytatva komoly veszteségeket okoztak az országba beáramló szövetséges csapatoknak, és közben mind nagyobb befolyást szereztek a vidéki népesség felett. Az újraszervezett tálib csapatok 2003-tól kezdve egyre gyakrabban hajtottak végre különféle támadásokat az afgán hadsereg és az országban tevékenykedő humanitárius munkások ellen is. A viszonylag könnyen kivitelezhető robbanóöves merényletek sok áldozatot követeltek a civil lakosság és a szövetséges csapatok körében.

A tálibok agresszív hadviselése és nehezen kivédekezhető taktikái nagyon megnehezítették a szövetségesek dolgát, az eredetileg rövidre tervezett háborút pedig a 2008-ban hivatalba lépő Obama-adminisztráció is megörökölte. Bár Barack Obama korábban az amerikai haderő kivonulását ígérte, az új washingtoni vezetés jelentősen megnövelte a létszámát – amely 100 ezernél tetőzött. Igaz, ezzel együtt felvázolták a további jelenlét időrendjét is, jelezve: 2011-től csapatokat fognak visszavonni, ám a kivonulás végpontját nem határozták meg. Az erősítés nyomán sikerült valamelyest meghátrálásra késztetni a tálibokat a déli területeken, de a lázadók ellenállását nem tudták megtörni.