A hatalomvágyban oldódó identitásról

Félidőben vagyunk. A negyedik Orbán-kormány teljesítményét számos téren lehet bírálni és dicsérni egyaránt. Érdemes azonban azt is megvizsgálni, milyen belpolitikai térben működhet a kormány, és mit is látunk, ha a két év múlva lehetséges kihívókat vesszük számba.

Talán a legszembeszökőbb az egykor szebb napokat látott Jobbik metamorfózisa. A nemzeti radikális, harcias hevületű fiatal szerveződés anno komoly ijedelmet okozott az SZDSZ–MSZP-kormánynak. Alig palástolt antiszemita fellángolások, kisebbségellenes megmozdulások kísérték Vonáékat, akik a Betyársereggel és a Magyar Gárdával is bajtársias viszonyt ápoltak. 2010-től azonban folyamatosan fogyott a levegő körülöttük: javaslataik egy része megvalósíthatatlan volt, másik, életképesebb részét a Fidesz megjelenítette a saját programjában. Nem nyílt új tér a továbblépésre, a faltól falig lázadás kiábrándító korlátozottságot jelentett. A később beinduló néppártosodás sem hozott áttörést, elindította azonban őket a meghasonlás és önárulás útján. Egyre több kompromisszum, egyre több és bátrabb lépés a baloldal felé. Az átpozicionálási hadművelet kifelé tökéletesnek tűnt, a belső vérzés sokáig láthatatlan volt.

E folyamat mára betetőzött, ezt mi sem jelzi jobban, mint Jakab Péter újdonsült pártelnök szavai. Ízlelgessük: az egykoron nemzeti elkötelezettségű Jobbik vezetője megpendíti, hogy a szavazati jog elvételét meg kell fontolni a külhoni magyarok esetében. A politikai logika szempontjából persze érthető a nyilatkozat. A kiüresített, másodrendűvé fokozandó állampolgárság az ellenzéki formációk közt feszülő utolsó nézetkülönbségek egyikének lebontását jelenti. Ezzel finoman alájátszik a gyurcsányi ambícióknak, és leplezetlenül is megágyaz egy 2022-es teljes ellenzéki összeborulásnak.