Hét szűk esztendő, avagy veszélyben az uniós agrárpénzek?

„A francia gazdákon spóroljanak, vagy több pénz jöjjön Németországból” – az első ránézésre pártatlannak látszó Svájcból kínált választ az uniós költségvetési vita egyik alapkérdésére napjaink legolvashatóbb német nyelvű napilapja, a Neue Zürcher Zeitung. Persze a helyzet ennél jóval bonyolultabb, és az évtizedes vita is egyre inkább a múlté, hiszen az Európai Unió többéves pénzügyi keretének szerkezete mindinkább átalakul.

A múlt heti kétnapos brüsszeli uniós csúcs sem vitt érdemben közelebb minket ahhoz, hogy legalább kilátásban legyen egy mindenki által elfogadható tervezet. A költségvetést ugyanis mindenkinek meg kell szavaznia. Az összes állam-, illetve kormányfőnek, aki ott ül az asztalnál, vétójoga van. Sőt még az Európai Parlamentnek is rá kell bólintania a tagállami „dealre”. Éppen ezért nem kis felelősség nyomja az Európai Tanácsot vezető Charles Michel belga kormányfő vállát.

Honnan indulunk? Egy hétéves költségvetésnél logikus lenne a legutóbbi büdzsét elővenni mintának, de ez most biztosan nem lehetséges. Az Egyesült Királyság távozása ugyanis óriási rést ütött a befizetői oldalon, elég két szám­arányt idézni: 2016 és 2018 között a London által befizetett EU-s hozzájárulás a visegrádi négyek hozzájárulásának több mint a duplája volt, s ugyanezen időszak alatt a V4 részesedése a kifizetett uniós támogatásokból a 3,66-szorosa volt a britekének.

Kik vitatkoznak? Mondhatni, hogy szokásos a felállás, vannak a nettó befizetők meg a források fő kedvezményezettjei. Most új neveken futnak a csapatok, az egyik oldalon ott állnak a fukar négyek – Ausztria, Dánia, Hollandia, Svédország –, akik mindössze a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1,0 százalékát lennének hajlandók betolni a büdzsébe. Hozzájuk áll közel a „nagy páros”, a két legnagyobb befizető ország egyike, Németország, miközben Franciaország – bizonyos önérdekei miatt – már a nettó kedvezményezettekkel is képes egy húron pendülni. A másik oldalon pedig ott áll tizenhét tagállam, amely korábban a kohézió barátjának, ma pedig az Ambiciózus Európa költségvetése csoportnak nevezi magát – ahogy azt éppen Orbán Viktor jelentette be múlt pénteken. Utóbbi országcsoport arra tett javaslatot, hogy a huszonhét tagállam a GNI 1,3 százalékáig is menjen el a költségvetési vállalások tekintetében. Az Európai Parlament ezt a javaslatot és tábort támogatja, az Európai Bizottság a GNI 1,1 százalékának megfelelő költésekre tett indítványt. Ez a bűvös mutató egyébként 1,16 százalék volt a 2014–2020-as büdzsében.

Jól látható, hogy mind a brit kilépés, mind a költések csökkentésével kapcsolatos határozott szándék abba az irányba mutat, hogy az előző kerethez képest mindenkinek kevesebb juthat majd a végén. Pedig tennivalóval és tervekkel tele az uniós padlás. Van itt szándék gigászi European Green Dealre, növekvő digitális és innovációs költésekre, sőt még az Európai Bizottság javaslatának is sarokköve a határvédelemre és migrációra szánt források emelése. Ráadásul a franciáknál vörös vonal az agrártámogatások kérdése, ebben szokatlanul erős szövetségben vagyunk velük; az említett tizenhét országból álló, tehát többségi országcsoport a kohéziós források jelenlegi szintjét szeretné megőrizni. E célok összességére azonban a nagyságrendileg 1100 milliárd euróra rúgó tervezet semmiképpen nem elegendő.

A 2014–2020-as kerethez képest mindenkinek kevesebb juthat majd a végén

Ennek jegyében kezdődött meg a brüsszeli kártyaparti, ahol egy új, cinkeltnek tűnő lap is megjelent a pakliban: a jogállamisági kritériumok – illetve a megsértésüknek a minősített többséggel való szankcionálása. Ez az a reformjavaslat, amelyet a magyar balliberális oldal is tapsikolva fogadott. A jogállamiság viszont a tacepaóra kiírható jelszavakon túl nehezen általánosítható kategória – más és más ugyanis az egyes tagállamok jogi kultúrája és hagyományrendszere. Kérdés, maradhatnak-e olyan tagállamok, amelyekben nem működik német mintára erős jogkörökkel felszerelt alkotmánybíróság. Miként az is probléma lehet, hogy a szerződések által diktált jogköreiken egyre gyakrabban túlterjeszkedő uniós szerveket ki fogja jogállamiságra és átláthatóságra kényszeríteni. Kormányzati forrásunk elárulja: már olyan javaslat is készült, amely szerint az úgynevezett civil társadalmi szervezetek fontos, bikkfanyelven „korai figyelmeztetési”, magyarul feljelentési jogot kapnának a bevezetni szándékolt jogállamisági kritériumok kapcsán. A vamzerkedéshez pedig még az eddiginél is több uniós pénzt adnának e szervezeteknek a jövőben. „Ez a húzás leginkább a nettó befizetők és a globalista-liberális lobbicsoportok álcázott megszorítási és átcsoportosítási törekvéseiről szól” – teszi hozzá forrásunk. Ebből is látszik, hogy a magyar kormányfő bizonyos területeken éppen azzal érne el sikert, ha vissza tudná szorítani az ideológiailag motivált célokra szánt forrásbővítést, illetve „fegyvergyártást”.

Ahhoz, hogy jobban lássuk a tárgyalások állását, érdemes megnézni Charles Michel főbb javaslatait. Ezek értelmében az eddigi EU-s büdzsé mintegy négytizedét kitevő agrártámogatások 14 százalékkal csökkennének, az egyharmados arányt képviselő kohéziós forrásokat 12 százalékkal mérsékelnék. Már ebből is látszik, hogy kemény tárgyalások jönnek magyar szempontból, hiszen hazánknak elsősorban éppen e pénzcsapok jelentenek nagy segítséget. Azt, hogy az előző költségvetés elfogadásakor Orbán Viktor eredményesen tárgyalt, a 2014 és 2018 közötti számok is bizonyítják: Magyarország 4,6 milliárd eurós plusszal zárt a lengyelek mögött a nettó kedvezményezettek listáján, holtversenyben a nálunk jóval népesebb Romániával.

Nem véletlen tehát, hogy éppen egy román európai parlamenti képviselő tette le az asztalra az eddigi legkomolyabb érvrendszert a kohéziós források megtartása mellett. Clotilde Armand a Financial Timesban írt arról, hogy a nagy képet sem szabad elfelejteni, amikor a keleti, újonnan csatlakozott tagállamok pénzsóvárságát emlegetik nyugaton. Vannak ugyanis figyelmen kívül hagyott tételek, amelyekkel a közös piac révén a nyugatiak a keletiek kárára szereznek hasznot. Armand hosszan magyarázza az egészségügyi agyelszívás hatásait, amely az egész térséget érinti, majd egy ponton így fogalmaz: „Jóllehet manapság a francia szavazók a lengyel vízszerelőktől rettegnek, a közép-európai szavazók a francia vezérigazgatók miatt idegesek. Otthon, Bukarestben francia tulajdonú szupermarketben vásárolok, s a telefon- és a vízszolgáltatóm is francia. A gázszámlámat szintén francia multinak fizetem, francia bankon keresztül természetesen.” Armand ráadásul annak ellenére fogalmaz így, hogy – a Momentumhoz hasonlóan – a macronista-centrikus frakció tagja az Európai Parlamentben.

A frontvonalak tehát február végére kirajzolódni látszanak. A helyzetet nem könnyíti meg, hogy miközben a kiadási oldalon sokasodnak a tételek, az Egyesült Királyság kilépésével 15 milliárd euróval csökken az Európai Unió 2021 és 2027 közötti költségvetési kerete. Tovább bonyolíthatja a helyzetet a német belpolitikai válság, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy a következő fél évben az EU soros elnökségét betöltő országot milyen állapotban éri a költségvetési tárgyalássorozat. 

Címlapképen: Charles Michel belga politikus, az Európai Tanács elnöke. Fotó: REUTERS / Christian Hartmann

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.