Hét szűk esztendő, avagy veszélyben az uniós agrárpénzek?

„A francia gazdákon spóroljanak, vagy több pénz jöjjön Németországból” – az első ránézésre pártatlannak látszó Svájcból kínált választ az uniós költségvetési vita egyik alapkérdésére napjaink legolvashatóbb német nyelvű napilapja, a Neue Zürcher Zeitung. Persze a helyzet ennél jóval bonyolultabb, és az évtizedes vita is egyre inkább a múlté, hiszen az Európai Unió többéves pénzügyi keretének szerkezete mindinkább átalakul.

A múlt heti kétnapos brüsszeli uniós csúcs sem vitt érdemben közelebb minket ahhoz, hogy legalább kilátásban legyen egy mindenki által elfogadható tervezet. A költségvetést ugyanis mindenkinek meg kell szavaznia. Az összes állam-, illetve kormányfőnek, aki ott ül az asztalnál, vétójoga van. Sőt még az Európai Parlamentnek is rá kell bólintania a tagállami „dealre”. Éppen ezért nem kis felelősség nyomja az Európai Tanácsot vezető Charles Michel belga kormányfő vállát.

Honnan indulunk? Egy hétéves költségvetésnél logikus lenne a legutóbbi büdzsét elővenni mintának, de ez most biztosan nem lehetséges. Az Egyesült Királyság távozása ugyanis óriási rést ütött a befizetői oldalon, elég két szám­arányt idézni: 2016 és 2018 között a London által befizetett EU-s hozzájárulás a visegrádi négyek hozzájárulásának több mint a duplája volt, s ugyanezen időszak alatt a V4 részesedése a kifizetett uniós támogatásokból a 3,66-szorosa volt a britekének.

Kik vitatkoznak? Mondhatni, hogy szokásos a felállás, vannak a nettó befizetők meg a források fő kedvezményezettjei. Most új neveken futnak a csapatok, az egyik oldalon ott állnak a fukar négyek – Ausztria, Dánia, Hollandia, Svédország –, akik mindössze a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1,0 százalékát lennének hajlandók betolni a büdzsébe. Hozzájuk áll közel a „nagy páros”, a két legnagyobb befizető ország egyike, Németország, miközben Franciaország – bizonyos önérdekei miatt – már a nettó kedvezményezettekkel is képes egy húron pendülni. A másik oldalon pedig ott áll tizenhét tagállam, amely korábban a kohézió barátjának, ma pedig az Ambiciózus Európa költségvetése csoportnak nevezi magát – ahogy azt éppen Orbán Viktor jelentette be múlt pénteken. Utóbbi országcsoport arra tett javaslatot, hogy a huszonhét tagállam a GNI 1,3 százalékáig is menjen el a költségvetési vállalások tekintetében. Az Európai Parlament ezt a javaslatot és tábort támogatja, az Európai Bizottság a GNI 1,1 százalékának megfelelő költésekre tett indítványt. Ez a bűvös mutató egyébként 1,16 százalék volt a 2014–2020-as büdzsében.

Jól látható, hogy mind a brit kilépés, mind a költések csökkentésével kapcsolatos határozott szándék abba az irányba mutat, hogy az előző kerethez képest mindenkinek kevesebb juthat majd a végén. Pedig tennivalóval és tervekkel tele az uniós padlás. Van itt szándék gigászi European Green Dealre, növekvő digitális és innovációs költésekre, sőt még az Európai Bizottság javaslatának is sarokköve a határvédelemre és migrációra szánt források emelése. Ráadásul a franciáknál vörös vonal az agrártámogatások kérdése, ebben szokatlanul erős szövetségben vagyunk velük; az említett tizenhét országból álló, tehát többségi országcsoport a kohéziós források jelenlegi szintjét szeretné megőrizni. E célok összességére azonban a nagyságrendileg 1100 milliárd euróra rúgó tervezet semmiképpen nem elegendő.