„Szerencsére már elmúltak azok az idők, amikor az egyház diktálta a törvényeket” – beszólt a pápának a belga miniszterelnök
Alexander De Croo azon háborodott fel, hogy a szentatya bérgyilkosoknak nevezte az abortuszt végrehajtó orvosokat.
„Középkorú, heteroszexuális fehér férfiként lassan csak ahhoz marad jogom, hogy szégyelljem magamat” – fejtette ki nemrég egy ismerősöm. Korántsem gondolom, hogy ez az állítás igaz lenne, ám valóban vannak helyzetek, amelyekben a férfiak háttérbe szorulnak. Ilyen például az abortusz esete.
A nyugati országokban életben lévő jogi előírások között jellemzően nem szerepelnek olyan kitételek, amelyek az apák érdekérvényesítésére vonatkoznak. A fejlett világból számtalan ügyet idézhetnénk, a lényeg azonban ugyanaz: a fogantatás pillanatától a gyerek megszületéséig a férfiaknak általában se joguk, se kötelességük nincsen beleszólni a magzat – és az anya – életébe. Később, a születés pillanatában azonban jogaik és kötelezettségeik is életre kelnek. Egy lehetséges kiskaput, a pénzügyi abortusz bevezetését – tehát azt, hogy az apai jog gyakorlásáról és kötelezettségeiről is lemondjon egy férfi még a gyermek megszületése előtt – ugyan felvetettek már, még sehol nem valósult meg. És mindez csak a jog rideg talaja, ekkor még semmit nem beszéltünk a lelki folyamatokról.
Amiképpen a nők abortuszhoz való jogáról sokat, érzelmi vonzatáról kevesebbet hallunk, úgy a férfiaknál is a iusról valamicskét, a pszichéről szinte semmit nem tudunk.