A kereskedelem háború, csak más eszközökkel

A FEJLETT ORSZÁGOKBAN SENKIT NEM ÉRDEKEL

Reinert felzárkózásról szóló könyvét olyan „elmaradott régiókban” olvassák, mint a posztszovjet térség, Latin-Amerika, Afrika vagy Kína. Húsz nyelvre fordították le, és minél nagyobbak a gazdasági problémák egy országban, annál nagyobb a kereslet is rá. „Sosem dedikáltam annyi példányt, mint az ukrán változatból – ahol új kiadás jön novemberben –, legutóbb pedig burmai és örmény kiadásban állapodtunk meg” – sorolja.

„A 19. századi német közgazdász, Friedrich List jól látta, hogy a gazdag országok miután gazdaggá válnak, felhúzzák a létrát, hogy mások ne követhessék őket. A gazdag országok kényelmesen megfeledkeznek a saját gazdaságpolitikájuk történetéről” – mutat rá, hogy ezen államokban már jóval szerényebb az érdeklődés a számukra kellemetlen gazdaságpolitikai múltat feltáró kötetre.

ÖSSZE KELL EGYEZTETNI AZ ÉRDEKEKET

Erik S. Reinert jó példának tartja a háború utáni svéd taktikát, ahol az ipar, a munkavállalók, a politika és a közgazdászok szorosan együttműködtek. „A Wallenberg tőkéscsalád, Erik Dahmén közgazdász és Gunnar Sträng szociáldemokrata politikus, aki huszonhét évig töltött be miniszteri tisztségeket, évtizedeken át heti szinten kapcsolatban állt egymással, az általuk létrehozott egyezség eredményeképpen pedig  a svéd tőkések befektetnek a modern iparba, és a dolgozók jövedelmei is növekednek a termelékenység javulásával, így ők is megkapják a szeletüket a tortából.  Az ipari dolgozói bérek lassan az egész ország reálbéreit maguk után húzták” – ecseteli  a széles körű összefogással kialakított svéd iparosítási politika lényegét a szakember.

A gazdasági felzárkózás nagy szerepet követel az államtól is: „Norvégiában, a szülőhazámban 1850 körül világossá vált, hogy az országnak vasútra van szüksége. Az is nyilvánvaló volt, hogy nem voltak kapitalistáink, akik a tőkét rendelkezésre bocsáthatták volna. Arra jutottak, hogy sokkal jobb, ha állami vasút jön létre, mint ha egyáltalán nincs vasút. Amerikában a kormány szintén segítette a vasútépítést: a kivitelező cégek ingyen kaptak értékes állami földeket a nyomvonalak mentén, amelyeket eladhattak, így lett forrásuk az építésre. Az állam gyűlölete viszonylag új jelenség” – vélekedik.

A KORRUPCIÓELLENES KÜZDELEM PÓTCSELEKVÉS

A közgazdász aggódik amiatt, hogy ha néhány oligarcha ellenőrzi a rendszert, akkor átléphetünk a posztindusztriális feudalizmus korába, ahol az irányítóhatalmat nem a föld, hanem a tőke tulajdonlása adja. A 2008-as krízis előtti válságokban még hagyták csődbe menni a bukott cégeket, legutóbb viszont már megmentették őket. Reinert helyteleníti, hogy számos országban úgy karolták fel a tőkét, hogy megszorításokat kényszerítettek a munkaerőre.

Amikor a nyugati közgazdászok által sokat ismételgetett korrupcióra terelődik a szó, a szakember azt mondja, hogy egy felzárkózni kívánó országnak nem a korrupció elleni harccal kell foglalkoznia, mert a korrupció nem az alulfejlettség oka, hanem a következménye, és más országokban is jelen van. „Amikor az iparban dolgoztam, rengeteg országban találkoztam korrupt emberekkel, és Németország is köztük volt. Ez mégsem akadályozta meg a német gazdaság növekedését.”

Azt is felvetjük, hogy a legfejlettebb országok is korruptnak számítottak az előző évszázadokban, hiszen Nagy-Britanniában az állam és a nagyvállalatok között alig lehetett különbséget tenni a gyarmatosítás időszakában. „Világos, hogy a Brit Kelet-indiai Társasághoz hasonló cégek gyakran jogi monopóliumok voltak, ami monopszóniummal is kiegészült – ez az, amikor vásárlóból is csak egy van a piacon –, ezáltal az angolok leszoríthatták az indiai textil árát. Mai felfogásunk szerint ez egyfajta korrupciónak számított, a szabadpiac elleni szövetkezés bűnének az elképzelhető legmagasabb szinten” – fogalmaz Reinert.

A FELZÁRKÓZÁS RECEPTJE

Létezik demokratikus, autoriter, szocialista, kapitalista és egyéb receptje is a gazdasági felzárkózásnak, amelyek közül szabadon válogathatunk? – kérdezzük, mire határozott nemet kapunk válaszként. „Mindig is egyetlenegy módja volt: annak lemásolása, amit a legsikeresebb országok folytattak az iparosodással.” A közgazdász felhívja a figyelmet arra, hogy a kommunista és a kapitalista gazdaságfejlesztés meglepő hasonlóságokat mutat: a szovjetek folytatták a cári rendszerben megkezdett iparosítási stratégiát, s igyekeztek lemásolni az amerikai tudományos menedzsmentet és a taylorizmust – a gyári tömegtermelés módszereit. „Minden sikeres felzárkózási út gazdasági értelemben – legyen az politikailag kellemetlen vagy kellemesebb egyeseknek – ugyanaz volt, a gazdasági felzárkózásnak egyetlen ismert útja van” – hangsúlyozza az iparosodás fontosságát.

Reinert a kuruzslókhoz hasonlítja a magyar ipar leépülését hozó gazdasági átmenetet „segítő” külföldi szakértőket: „Normális esetben az orvosoknak különböző diagnózisuk lehet,  a patikák pedig különböző gyógyszereket kínálnak a különböző diagnózisoknak megfelelően. De vannak kuruzslók és sarlatánok, akik azt állítják, hogy létezik egyetlen gyógyszer, amely minden betegséget gyógyít, varázsszer, mindegy, hogy mi a betegség, a kontextus.”

Saját felzárkózási útjukról a gazdag országok ma már igyekeznek megfeledkezni. „Az 1820-as évektől az amerikaiak azt kezdték mondogatni, hogy nehogy azt tedd, amire a britek bátorítanak, azt tedd, amit a britek csináltak. Ma azt mondhatjuk, hogy ne aszerint cselekedj, amit az amerikaiak vagy a washingtoni intézmények mondanak neked, tedd azt, amit ők is tettek” – üzeni Magyarországnak is.

A KÖZGAZDASÁGTAN TÖRTÉNETÉT IS A GYŐZTESEK ÍRJÁK

„Ahogy egy háború győzteseinek megadatik a kiváltság, hogy megírják a háború történetét, a gazdasági háborúk nyerteseinek is megadatik e privilégium. Bizonyos értelemben emiatt egy egész tudományterület elveszett, a gazdaságpolitika története szinte nem is létezik” – mondja. Erik S. Reinert könyvtáros feleségével igyekszik felkutatni a régi korok mára elfeledett gazdasági bestsellereit. „Olyan gazdasági könyveket, amelyek legalább tíz kiadást megértek 1850 előtt, de ma nem is ismerjük őket.”
Példaként elárulja, hogy A nemzetek gazdagsága című ismert, 1776-os könyvében Adam Smith csak egyszer említi a szabadpiaci rendszer alaptételévé váló híres láthatatlankéz-hasonlatot. „Ráadásul ez a láthatatlan kéz is csak hosszú idők sikeres angol protekcionizmusát követően kelt életre, amelynek eredményeként a brit emberek a hazai termékeket részesítették előnyben a külföldről behozottakkal szemben.” A szabadpiaci rendszer előtti, már-már brutális brit protekcionizmust és kereskedelmi háborúkat, illetve azok korabeli leírásait és irodalmát ma alig ismerjük.

MEGERŐSÖDNEK, MAJD SZABADKERESKEDELMET KÖVETELNEK

„A kereskedelem háború, csak más eszközökkel” – véli a sokat látott professzor. Megfogalmazása szerint „a bokszban több súlycsoport van, ha nem lenne, mindig a nehézsúlyúak nyernének. Az azonos súlycsoportban játszó országok között lesz a szabadkereskedelemnek pozitív hatása.” Így számára egyértelműnek látszik, hogy a szabadkereskedelem mindig az aktuális hegemón érdeke, hogy fenntartsa hatalmát.  „A technológiailag legerősebb nemzet nyer a legtöbbet a szabadkereskedelemből. A kisebb országok, köztük Magyarország, akkor profitálhatnak belőle, ha egyes réspiacokon különösen meg tudnak erősödni.”

Az amerikai–kínai kereskedelmi háborúról elmondja, hogy „azok a nemzetek, amelyek egyszer csak ráeszmélnek, hogy nem hegemónok többé – mint Anglia az 1900-as években és az Egyesült Államok napjainkban –, hajlamosak hirtelen protekcionistává válni”. Ma a szabadkereskedelem mellett már Peking áll ki. „Kína jó felzárkózási receptet követett, és hamarosan az új hegemónná válik.”

Reinert figyelmeztet, hogy a 21. században nem másolhatók a korábbi évszázadok receptjei módosítás nélkül. „A régi időkben a felzárkózási játszma viszonylag egyszerű volt. Annak a kérdése volt az egész, hogy a nyersanyagokat ingyen, vámmentesen behozzuk az országba, és minél fejlettebb technológiát akar valaki importálni, annál nagyobb vámot kell kivetni, hiszen a magas hozzáadott értékű termékeket nem behozni, hanem exportálni kívánja az ország. Az ötvenes évek amerikai vámjai kiváló példák erre.” Ma viszont már egyrészt nehéz egy kis ország kis piacára profitábilis gazdasági szektort építeni, másrészt a globális multi cégek, azaz értékláncok nagyban megbonyolították a kereskedelem ügyét.

KÖZÉP-EURÓPA TÚL NAIV VOLT

Az elmondottakra térségünkben csak komoly késéssel jöttek rá, de akkor már stratégiai szektoraink és velük a gazdasági döntések színterei is külföldre vagy külföldi tulajdonba kerültek. „Sok esetben szinte becsapták ezeket az országokat” – véli a közgazdász, ám a Nyugat ezzel saját törekvéseit lehetetlenítette el, és „aggasztó, hogy egyes országok, amelyek megkíséreltek demokratikussá válni, mint Grúzia vagy Ukrajna, rosszul teljesítenek, főleg azért, mert hallgatniuk kellett az IMF és a Világbank tanácsaira. Eközben a nem demokratikus Fehéroroszországnak sokkal jobban megy. Na nem azért, mert Lenin szobra Minszk főterén állva figyeli a gazdaságot, hanem mert egészen jó iparpolitikát folytat, ideértve egyes informatikai parkokat is, amelyek gyakorlatilag magánkezdeményezések” – mutat rá Reinert.

A professzor aggódik amiatt, hogy az olyan nem demokratikus országok, mint Kína, Fehéroroszország, Szingapúr vagy Kazahsztán, sokkal jobban teljesítenek gazdaságilag, mint a legtöbb demokrácia. „Ennyit számít, ha valakinek nem kell az IMF-re és a Világbankra hallgatnia a gazdaságpolitikában. A Nyugatnak fel kell ébrednie, és felfognia, milyen károkat okoztak a washingtoni intézmények a nyugati értékekben, a demokráciában.”

A MAGYAR KISKERESKEDELMET KÜLFÖLDIEK SZEREZTÉK MEG

A norvég professzor Romániában és Magyarországon is megfordult már, ahol a piacokon járva maga is megtapasztalta a nyugat-európai mezőgazdasági-élelmiszeripari „imperializmust”. „Először Romániában vettem észre, hogy a Lidl, a nagy német kiskereskedelmi lánc gyakorlatilag a nyugati anyaországokban támogatott élelmiszerek fő elosztójaként és piacra vivőjeként működik a helyi termelők kárára. Számos vendéglátóm elmondta, hogy a helyi, romániai élelmiszereket csak a kis helyi piacokon lehet fellelni, oda szorultak ki. Eközben a romániai termőföldet külföldiek szerzik meg.  És persze rákényszerítik a romániai termelőket arra, hogy  a harmadik világ termelőivel versenyezzenek árban” – hangsúlyozza.

„Amikor egy lenyűgöző budapesti piacon jártam, ahol egyből észrevettem az egyenesen a német áruházláncba vezető liftet, akkor gondoltam, hogy Magyarországon is hasonló problémák lehetnek” – gondolkodik hangosan Reinert. Annyiban biztosan igaza van, hogy Magyarországon a Makronóm számításai szerint az élelmiszer-jellegű bolti vegyes kiskereskedelem tíz legnagyobb cége közül az első hat adja a szakágazat bevételeinek hetvenegy százalékát, és mind a hat – a Tesco, a Spar, a Lidl, az Auchan, a Penny és az Aldi – nyugat-európai tulajdonú. Eközben a hazai ágazatokat és érdekeket minden eszközzel védő Franciaországban a helyzet épp a magyar tükörképe: ott az első hat társaság mind francia. Ott nincs külföldi cég, amely tíz százalék feletti részesedést tudna elérni, és a külföldi láncok együtt is alig képesek megugrani a tízszázalékos részesedést, szemben a magyarországi, csaknem háromnegyedes külföldi tulajdoni aránnyal. Úgy tűnik, van még mit tanulnunk a nyugati országoktól.

Címlapkép: Jarle Vines