Küzdés a forintért

Gulyás Gergely majdnem minden csütörtökön megpróbálkozik az ismert formulával: a magyar gazdaság fundamentumai stabilak. Navracsics Tibornak lassan jobban megérné, hogy Brüsszelben béreljen lakást és Magyarországon lakjon szállodában: látszik rajta, hogy a nap huszonnégy órájában bal szemével kodifikál, jobb kezével kommunikál, homloka ráncai között egyensúlyozza a diplomataútlevelét, és Szahara-szárazra tárgyalja a száját, hogy véget vessen végre az Ursulaldának, ennek a furcsa brazil szappanoperának, amely lassan-lassan szétfolyik a brüsszeli és budapesti színeken. Varga Mihály Aldi-pénztáraknál lázongó nyugdíjasokkal, sztrájkoló tanárokkal és bezárt uszodák előtt vacogó polgármesterekkel dacolva őrzi-vigyázza a központi költségvetés 4,9 százalékos hiányát, és minden fillért megfordít kétszer. Meg még kétszer. Szijjártó Péter gyárakba öntve hozza a devizát.

Zajlik a küzdelem a forintért, de így is borzalmas nézni azt a mészárlást, ami mindannyiunk pénzével történik. És a legborzalmasabb persze az, hogy leginkább csak nézni lehet, meg tolni minden pénzt a valamelyest inflációvédett állampapírokba. (Technikai jegyzet: ugye nem tetszettek elfelejteni, hogy az inflációban benne van a forintgyengülés is, így aki inflációkövető dolgokban tartja a pénzét, az jórészt a devizapiac szeszélyeitől is védve van anélkül, hogy minden pénzét 420-as árfolyamon kellene elfüstölnie? Spuri a Webkincstárba!) Mert mi, akik forintban keresünk, még akkor is csak a következő hónap forintgyengülésétől tudunk megmenekülni, ha lenyeljük az árfolyampesszimisták keserű piruláját, és a fizetésünket rögtön devizaszámlára kérjük. Ami egyébként az eurózóna nevetséges kamatai mellett szintén nem a tartós jólét titka.

416-nál a kormány elengedte a korlátok nélküli rezsicsökkentést, Gulyás Gergely levette a forint válláról az államháztartás tervezhetetlen gázkiadásait. Aztán jött Nagy Márton, aki 426-nál magát a gázárat vette le a forint válláról, az orosz gázszámlák halasztásával kevésbé vészterhes időkre halasztotta az iszonyatos mennyiségű gázeuró megvásárlását, hogy akkor, amikor a forint magától is gyenge, ne gyengítsük már saját magunk is. (Megjegyzem, az orosz fél részéről talán bizony ez volt az elvárható minimum, miután minden tekintetben maximálisan korrekt magyar partnereik számára is szétbombázták az év során a holland tőzsdei gázárat, és nyelhet most nagyokat az is, aki magyar részről nem tárgyalt bele árplafont a hosszútávú szerződésbe.)

Nem véletlen, hogy a forint mindkettőre intenzív, azonnali erősödéssel reagált, és egyébként viszonylag stabilan is maradt egészen addig, amíg a jegybank – amely valamiért az infláció és a forintárfolyam közötti, viszonylag egyenes összefüggést mintha még mindig nem kezelné helyiértékén – laikus ésszel felfoghatatlan módon nem egyszerűen csak lezárta a kamatemelési ciklust, de ezt még nyilvánosan deklarálta is, kihívva maga ellen a forint hűséges shortolóit, s közben látszólag teljesen feleslegesen leszűkítve saját jövőbeli mozgásterét. Ja, meg amíg az Északi Áramlat menekülés közben kétszer hátba nem lőtte magát, újabb bizalmatlansági hullámot gerjesztve minden olyan gazdaság iránt, amely jelentős részben orosz gázimporttal működik.

A következő lépcsőben persze a dollárt is levehetné végre a magyar pénz nyakából valaki (leginkább mondjuk a Mindenható), mert annál égbekiáltóbb arcátlanságot a világ nem látott még, hogy a háborút szánt szándékkal elnyújtó nagyhatalom a világ összes fejlődő piaci valutájának megroppantásával a háború sújtotta övezetekbe exportálja a hibás gazdaságpolitikája által okozott inflációt. Mindezt ráadásul az Európai Központi Bank szíves közreműködésével, aki ahelyett, hogy üstökön ragadná az euró legfőbb tervezési hibáját, amely diszkrét bazsalikomos fokhagymaillatáról és késő vonatairól egyébként viszonylag könnyen felismerhető, inkább el is felejti, hogy van a világon kamat, és elmaszatolja az egész problémát a németek, szlovákok, osztrákok és finnek (és közvetve a magyarok meg a lengyelek) vagyona bő negyedének elpárologtatásával.

Dühítő, vérlázító és fájdalmas az egész – hogy

nekünk pedig igencsak korlátozott fegyvertárunk van visszaütni. Milyen kár, hogy a karikás ostornak nincs monetáris politikai megfelelője…

De tanulhatunk is belőle valamit, ha jó pár hónap szívinfarktus árán is. Ha egyszer kijövünk ebből a slamasztikából, soha többé nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy B terv nélkül hánykolódjunk a nemzetközi devizapiac nyugtalan tengerén.

Kell, elengedhetetlen, muszáj, hogy a maastrichti kritériumok teljesítése a háborús-szankciós válságkoktélból való kikászálódásunk után az ország első számú prioritása legyen. Nincs az a politikai cél, az a csökkentése, szubvencionálása, ösztönzése bárminek, nincs az nagy nemzeti terv, nincs az a gigaberuházás, nincs az a szociálisan érzékeny adópolitika és nincs az a nyugdíjaslázadás, ami innentől kezdve eltéríthetne minket a maastrichti szentháromságtól: adósságot le, hiányt le, árfolyamot a hideg betonba – hogy bármikor, amikor a nemzetközi tendenciák összeesküsznek a forint ellen, bemenekülhessünk az euróba gombnyomásra. Vagy hogy be se kelljen menekülnünk – mert az euró saját gyengülésén túli forintgyengülésnek elsődlegesen a maastrichti kritériumok be nem tartása tesz ki minket.

Alacsony államadósságba és fegyelmezett költségvetési politikába még nem halt bele soha senki. És most, amikor tíz év békés, tervezett, exportserkentő devalválódás után megjárjuk így, tízmillióan, közösen az árfolyampoklot, meggyőződésem, hogy a fegyelmezett gazdálkodás szexi is lesz, s a legvéresebb szájú szocialisták is rájönnek: a nemzet pénzének stabilitásába való befektetésnél nincs nagyobb népjóléti intézkedés.

Nyitókép: MNB Fb-oldal