Az angol királynő halála után röviddel visszavonul a tenisz királya. Kifogyóban a világból, hogy emberek megtestesítsenek valamit, ami több enmaguknál és mindannyiunknál. Eszményeket.
A sport mesterségesen létrehozott határhelyzet. Az emberi lélek részecskegyorsítója: a határhelyzet célzata, hogy a sportolóból kibuggyanjon egy olyan réteg, amiről néha maga sem tudott. És bármely ember bármely részlete, ha valódi, akkor már mindenkiről szól – persze csak ha hisszük, hogy az ember szabad, azaz valahol minden megvan benne, a szenttől a gazemberig.
A tenisz ebben az értelemben a sportok királya. A testbeszéd az avatott szemnek mindenhol máshol is árulkodó – ha más nem, utólag. De csak a teniszben kerül egyenesen az eredményjelzőre, lecsupaszítva, rögtön látni engedve minden belső folyamatot. Amikor ugyanis egy teniszező befeszül, a lábmunkája azonnal pontatlan lesz, a kézmozdulatai késnek, habozik az ütésválasztásban. Azaz pillanatokon belül: ront.
Elég akár csak egy meccset látnunk egy-egy teniszezőtől, hogy rácsodálkozzunk valamire, amit az ő pontos belső szerkezetük nélkül ezredévek sem mutattak volna meg. Ki merte volna Rafael Nadal nélkül teljes bizonyosággal kijelenteni, létezik jóravaló harc, lehet küzdeni jámboran? Novak Djokovic nélkül, hogy a sértett büszkeség alázatossá tesz? Stan Wawrinka nélkül, hogy az ember félhet a saját zsenijétől? Andy Murray nélkül, hogy utálhatja magát azért, mert nem szereti?
A visszavonulását tegnap bejelentő Roger Federer meccsein, azt gondolom, alapvetően más érte a nézőt. (Bár mellékesen a fentiek is mind.)
Egy olyan állítás, amit szinte mindenki első látásra igaznak látott.
Igaznak – más szóval: szépnek és elegánsnak. De nem Federer eleganciájáról volt szó soha. Nem azért teniszezett, hogy kifejezze az eleganciáját. A tenisz az elegáns, és Federer ezt több mint húsz éven át szüntelenül kifejezte – felfoghatatlan mennyiségű és minőségű háttérmunka árán, amivel sosem hozakodott elő.
Ez Platón világa. Az eszményeké, amiknek az ember csak megtestesülése lehet, ha egyre csak gyakorolja a hozzá vezető erényeket. (Ahogy a tenisz a püthagoreusoké. A szögek és az ívek, a gömb és a körlap tánca miatt is, persze. De főleg amiatt, amit Federer mutatott meg: az igazság szép, az igazság elegáns – pont ahogy Pitagoraszék vallották.)
Federer elsőszámú nagysága számomra tehát a hite. Feltette az életét egy eszményre, amit érdemesnek gondolt rá.
Ebben, Erzsébet királynőhöz hasonlóan, félő, hogy egy letűnt világ egyik utolsó darabja. A Nyugat ma már legfeljebb eszmékre, izmusokra vagy dogmákra teszi fel – másoknak az életét. (De nem ritkán csak a haszonra és a halálát. A sajátjára, másokét.) Keleten pedig nem önmagadat félretéve kell valamivel eggyé válni, hanem önmagadat felszámolva.
Egyik sem olyan világ, amibe kívánkozik az ember. Olyan nagy kérés lenne, hogy a Nyugat az maradjon, mint aminek a levegőjét Roger Federer beszívta negyvenegy évvel ezelőtt Svájcban?
Nyitókép: Federer az egyik legtökéletesebb tornáján, a 2010-es Ausztrál Openen. Fotó: Paul Crock /AFP
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
Azzal zsarolták meg, hogy elrabolják a családtagjait, ha nem veszít ukrán ellenfelével szemben.
Végül zárt kapuk mögött vívott meg ukrán ellenfelével.
Erre biztosan nem számított.
A mieink három szettre kényszerítették a friss Australian Open-győztessel felálló favorit duót.
Húsvétvasárnap délután megnyitja kapuit a Gellért-hegy ékköve. A 2020 óta zajló nagyszabású rekonstrukció után a Citadella modern közösségi térként született újjá. Kövesse nálunk az ünnepséget és a miniszterelnöki beszédet!
