De mi van az orosz légierővel?

Nyitóképen: Szu-27SKM (fotó: Wikipedia)

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész

A szárazföldi nagyhatalom Oroszországban az alapvetően tengerentúli beavatkozásokhoz, azaz az erő kivetítéshez (power projection) szükséges haditengerészet mindig is a szükséges rossz maradt. Ehhez nemcsak hosszú szárazföldi határai és ellenséges szomszédai járultak hozzá, hanem az is, hogy flottáit egymástól jelentős földrajzi távolság választotta el, így nem számíthattak egymás támogatására. Németország helyzete is meglehetősen hasonló volt, amely részben magyarázza a flotta és a légierő a II. világháborús német sikerekhez való relatív alacsony hozzájárulását. Fenti állítás nem mellesleg kitűnő példája a földrajzi kötöttségek katonai gondolkodásra gyakorolt hatására.

Velük szemben a kereskedő nagyhatalom Nagy-Britannia, majd a helyére lépő Egyesült Államok számára mindig is a tengerek feletti uralom volt elsődleges. Így amikor megjelentek a katonai célokra alkalmas repülőgépek, nem véletlenül ez a két hatalom volt, amely a legtöbbet ki tudta hozni a harmadik dimenzió feletti uralomból. Írom ezt annak ellenére, hogy például a később amerikai helikoptereiról elhíresült Igor Szikorszkij építette a cári Oroszországban a világ első nehézbombázóját, az Ilja Muromecet.

De ahogy a fenti példa is igazolja: a hadviselés sokkal több, mint egy-egy jól sikerült eszköz vagy eljárás. Ugyanis a német ipar nem tudott elég harckocsit gyártani a blitzkrieg fenntartásához, vagy teljesen megszüntetni a lóvontatást a Wehrmachtban a II. világháború végéig. Ugyanígy az ország relatíve fejletlenebb ipari kapacitásának korlátai miatt az orosz és később a szovjet ipar sem tudta teljes mértékben kihasználni azokat az előnyöket, amiket a vörös csillagos légierő sokszor korukat megelőző típusai jelentettek.

Ide tartozik például a második világháború egyik meghatározó típusának kikiáltott Il-2M3 Sturmovik. A tévesen a „harckocsik rémének” nevezett eszköz, ahogy a neve is mutatja, csak harmadik módosítása után vált tényleges veszélyt jelentő csatarepülővé, addig a hátulról védtelen repülőgép a támadó német vadászgépek könnyű zsákmánya volt. Az utólagos gondolatként, a tapasztalatok alapján hozzáadott lövészfülkében a védelem nélkül lövészek veszteségi aránya többszörösen felülmúlta a pilótákét. Ráadásul a propagandával ellentétben

amellyel egyébként hatásosabban gátolták a német katonai erőfeszítéseket, mintha a harckocsikat támadták volna. Egyébként a világháború második felének legjobb szovjet vadásza, a számtalan kevéssé sikeres elődtípusból kiválasztott Lavocskin La-5 még mindig nagyrészt fából épült, és súlyos korlátai voltak harci alkalmazásának, különösen 3 000 méter felett.

*

Fentiek előrevetítik, milyen gondokkal küzd Ukrajnában az orosz nevének rövidítésével VVS-nek is nevezett orosz légierő. A nyugati hadviseléshez szokott és az ott bevett módszereket alapvetésnek tekintő szakértők legtöbbször értetlenül nézik tevékenységét, pedig sokszor elég lenne csak fellapozni a történelemkönyveket műveleteik megértéséhez.

A teljes kép megismeréséhez az alábbiakban a hagyományos szervezet, típusok és harceljárások szempontrendszer szerint vesszük végig az orosz légierő ukrajnai működését!

Felépítését tekintve a VVS három fő parancsnokságra és támogató intézményekre oszlik. A területi alapon szervezett légihadseregekben vadászbombázó, közepes bombázó, harci és szállító helikopter alakulatok, valamint légvédelmi egységek találhatóak.

A kis számban rendszerben tartott MiG-29-es vadászbombázók mellett a Szu-27 különböző változatai (-30/34/35), Szu-24 közepes bombázók, Szu-25 csatarepülőgépek, illetve Mi-24/35, Mi-28, Ka-52 harci és Mi-8., Mi-26 szállítóhelikopterek alkotják. A légiszállítási parancsnoksághoz szállítóalakulatok tartoznak, amelyek az Il-76-os különböző változatait repülik. Az utolsó parancsnokság a nagy hatótávolságú légiparancsnokság. Irányítása alá a Tu-22M3, és Tu-160 sugárhajtőműves, valamint a Tu-95 légcsavaros (!) nehézbombázó típusokkal felszerelt egységek tartoznak.

A légvédelemre terjedelmi okok miatt most nem térek ki.

A hetvenes évek végén megjelent F-16-osra és F-15-ösre válaszul kifejlesztett típusok közül a hazánkban is rendszerben állt, kisebb Mikojan-Gurevics MiG-29-esek többségét már kivonták a rendszerből. Hasonló felépítésű, ikerhajtóműves és dupla vezérsíkú, de jelentősen nagyobb társa, a Szuhoj Szu-27 azonban továbbra is nagy számban áll rendszerben.

És itt álljunk is meg egy pillanatra. Minden országnak megvannak a hagyományai a fegyverei, harceszközei elnevezése területén. Az orosz légierő hagyományosan páratlan számokat ad a vadász, vadászbombázó, elfogó (interceptor) feladatú repülőgépeinek, ahogy az USA-ban az F (fighter) jelöléssel illetik őket. Ilyen volt a már említett La-5, illetve a MiG-29, vagy a Szu-27. Érdekesség, hogy a Szu-27 továbbfejlesztései, a vadászbombázótól külsőleg minimális mértékben eltérő Szu-30 és a papucsorrú Szu-34 viszont páros számokat kaptak, tehát bombázóként vannak számon tartva, az amerikai légierőben a B (bomber) párjaként. Azonban egyik rendszer sem következetes: például az első lopakodó, az F-117 minimális bevethetőséggel rendelkezett légi célok ellen, így pontos jelölése B-117, vagy az FB-117 kellett volna hogy legyen.

Visszatérve a típusokra: a Szu-27 különböző változatai (27M/35) alapvetően légifölény-vadászok, bár a modernebb típusokat földi célpontok elleni fegyverek hordozására is alkalmassá tették. Bár manapság ez a szempont nem meghatározó, a 2400 km/h feletti sebességű gépek négy tonna körüli fegyverzetet hordoznak. A változtatható nyilazású szárnnyal felszerelt Szu-24 könnyűbombázó szintén szuperszonikus eszköz, 1600 km/h sebességgel képes közel héttonnányi terhét a célba juttatni. Jól jellemzi az orosz ipar korlátait, hogy a közel ötvenéves típus leváltására már évekkel ezelőtt elindult a váltótípus gyártása. A Szu-27 új orr-részt kapott, de az egymás melletti ülésekkel ellátott, új pilótafülkével felszerelt, papucsorrú, jellegzetes Szu-34-esekből még mindig nem készült annyi, hogy a régi típust ki lehessen vonni. Érdekesség, hogy a hidegháború könnyűbombázó harci terhe megfelel egy második világháborús B-17, vagy B-24-es nehézbombázó teljes hasznos terhelésének, vagy két ilyen gép harci terhelésének. Az utolsó említésre érdemes merevszárnyú típus a Szu-25 Gracs azaz varjú. Az A-10 amerikai csatarepülőgép orosz megfelelőjének fő feladata ugyanúgy a szárazföldi alakulatok közvetlen légitámogatása, nem véletlenül került fel több videó is az orosz csatornákra, ahol a túlélőképességet az előtérbe helyező csúnyácska gép súlyos sérülésekkel tért vissza a bázisára.

A Szu-57 (fotó: Wikipedia)

Pár szóban érdemes kitérni az orosz lopakodóra is.

A 2002-ben PAK-FA néven elindított fejlesztés nyomán hat prototípus mellett legfeljebb 10-15 szériapéldány állt rendszerbe, amelyek ugyan a hírek szerint néha-néha bevetésre kerülnek Ukrajnában, de kísérleti jellegük és alacsony számuk miatt nem gyakorolhatnak jelentős hatást a hadműveletek menetére.

Helikopterek közül a mai napig repülő, a hazánkban is jól ismert elnyűhetetlen Mihu, Mil Mi-24 modernizációt, a Mi-35-öst érdemes kiemelni, valamint váltótípusát, a Mi-28N-t, amely egyértelműen az AH-64 Apache hatásait mutatja. Minden szempontból érdekesebb azonban a Kamov-52 Aligátor, amely nemcsak egymás mellett elhelyezett üléseivel különleges a harci helikopterek között, hanem a tervezőiroda jellegzetessége, a koaxiális, azaz egymás felett elhelyezett rotorok miatt is. Ez a megoldás feleslegessé teszi a sebezhető farokrotort, és bonyolultsága ellenére növeli a helikopter túlélési esélyeit, amint erről több kényszerleszállt, de nyitott pilótafülkével látható gép is tanúskodik.

Rátérve a harceljárásokra és a fő kérdésre, hogy miért nem avatkozott be hatékonyan az orosz légierő az ellentámadás lassítására, érdemes felidézni az elmúlt évtizedeket. Putyin hatalomra kerülésével ugyan megindult egy évtizednyi elhanyagolás után a légierő lassú modernizációja; azonban, ahogy a Szu-24-esek vagy a náluk is húsz évvel idősebb Tu-95 légcsavaros nehézbombázók csigalassú lecserélése mutatja,

A harci pilóták éves 60 és 100 óra közötti úgynevezett repideje legfeljebb a készségek fenntartására elég.

Arról nincsenek információim, hogy az előretolt légiirányítók (forward air controller, vagy modernebb nevén joint termnial attack controller – JTAC) területén hogyan áll az orosz légierő, az viszont biztos, hogy a doktrína nem engedélyezi, hogy mozgásban lévő ellenséges alakulatok ellen sugárhajtóműves gépeket vessenek be.

Ez a szerep a harci helikopterekre hárulna, és Herszon melletti videók tanulsága szerint több sikeres bevetést is repültek. De a megmaradt ukrán légvédelmi eszközök, a BUK és a vállról indítható rakéták, valamint a Németországból kapott önjáró Gepard légvédelmi ágyúk azonban pont a helikopterek ellen a leghatékonyabbak. Idetartozik, hogy az orosz légierőnek kevés a repülő zavaróeszköze, és a hírek szerint nincs kifejezetten a légvédelem lefogására (suppression of enemy air defence – SEAD) alkalmazott harcászati eljárása sem, bár rendelkezik az amerikai AGM-88 HARM radarelhárító rakétához hasonló eszközzel.

amelyekben jelentős részt nyugati chipeket és alkatrészeket használtak az orosz gyártók. Ugyan pótlásuk a nyugati média hírei ellenére korántsem lehetetlen, de az áttervezés, tesztelés időbe kerül, ellenben a hagyományos, irányítatlan (buta) eszközök találati aránya, azaz hatékonysága jelentősen alacsonyabb. Az orosz légierő gondjaihoz hozzájárul a GPS-hez hasonló orosz GLONASS-rendszer alacsony használhatósága is. Mással ugyanis nehéz magyarázni azt, hogy több lelőtt orosz repülőgép pilótafülkéjében találtak civil GPS-eket a műszerfalhoz rögzítve.

Befejezve a bevezetőben megkezdett gondolatmenetet: a legtöbb nyugati elemző egyértelműen az első helyen említi hibaként a teljes légiuralom kivívásának elmulasztását. Ezek a vélemények azonban nem veszik figyelembe a teljesen eltérő történelmi hagyományokon és a gyenge ipari háttéren alapuló koncepcionális, valamint a kiképzési hiányosságokat figyelembe vevő vezetési döntéseket.

A légiuralom kivívására február 24-án és közvetlenül utána nem azért nem került sor, mert elmulasztották megtenni, hanem azért, mert

Bár az élőerő megóvása sokkal fontosabbá vált, mint a korábbi időszakokban, az orosz vezetés és a közvélemény sokkal jobban viseli a katonai veszteségeket, mint a nyugati. Egy-egy légi eszköz elvesztése nem vált ki akkora sajtó visszhangot, mint a Scott O’Grady lelövése a balkáni háborúk idején.

Az orosz felfogásban a légierő a tüzérség kiegészítése, és amíg a vonalak elkerülhetetlenül meg nem merevednek az őszi esőzések időszakában, addig a fenti okok miatt valószínűleg a mostanihoz hasonló alacsony aktivitást fogunk látni az orosz légi hadviselésben. Amíg meg nem érkeznek a megígért fejlettebb, nyugati légvédelmi rendszerek, köztük a hírek szerint az amerikai NASAMS. Mert az újra jelentősen átrendezi az orosz-ukrán háború menetét.