Így zajlott a harmadik honalapítás a török háborúk után

2023. január 8. 9:28
Hogyan népesült be és kelt életre Magyarhon a 18. században, a török kiűzése után? Miként érkeztek a telepesek, és hogyan éltek a korabeli mindennapokban a Magyar Királyság népei? Mihalik Béla Vilmos történésszel beszélgettünk a török korszak utáni magyar valóságról.

Kovács Gergő interjúja a Mandiner Útravalóban; illusztrációk: Pazirik

 

Jobbá vagy rosszabbá vált egy átlagos magyar ember élete a török kiűzése után, a 18. században?

Más lett leginkább. A törökellenes visszafoglaló háború a 17. század végén, majd a Rákóczi-­szabadságharc rengeteg pusztulást és keserűséget hozott az ország központi, belső részeire is, amelyek épp csak kezdtek talpra állni a török kivonulását követően. Így azt mondhatjuk, hogy

csak 1711 után köszöntött be a valódi béke az ország nagy részén.

Igaz, még háromszor csapott össze a Habsburg Birodalom az oszmánokkal a 18. században, de ezek a csatározások már nem érintették a belső részeket. Sokkal súlyosabb volt az ezeket kísérő pestis hatása: például az utolsó nagy magyarországi pestisjárvány, amely az 1737–1739. évi török háborút követte, végig­gyűrűzött az ország jó részén.

A nádasdladányi kastély a 18. században

Mennyire voltak területfüggők a problémák?

Nagy volt a különbség regionálisan. Teljesen más nehézségekkel kellett megküzdenie egy Békés megyei és egy Sopron megyei parasztnak, és más volt Pozsony környékén vagy Marosvásárhely mellett kisnemesként élni.

Ami bizonyos, hogy az állandó fenyegetettség elmúlt,

és a többfelé – töröknek, magyarnak és esetenként az erdélyinek – adózás is megszűnt.

És a polgárság?

A városi polgárság számára is megváltozott a világ, hiszen a céhes ipar és a kereskedelem békés folytatásához alapvető fontosságú volt a háborúk lezárása. Az ország felszabadulásával azonban értelemszerűen a városhálózat is átalakult, új központok emelkedtek ki. Több új város nyerte el vagy nyerte vissza szabad királyi városi jog­állását, mint Debrecen, Szeged, Székesfehérvár.

Kiemelkedő fontosságú volt Pest és Buda visszafoglalása és az ottani fejlődés újraindulása, amely a 18. század végére megkerülhetetlenné tette az ikervárosokat. A települések fejlődését azonban nehezítette, hogy a török háborúk idején eladósodtak, olyan mértékben, hogy már az állami szervek is felismerték, nem terhelhetők tovább. Nagy volt az állami kontroll is, Bécs kontrollja, így a városok önkormányzatisága is korlátozott volt, kiváltságaikkal alig-alig tudtak szabadon élni. Viszont nagy fokú modernizáció és bürokratizáció kezdődött, ami szakszerűsödéssel járt, és a Rákóczi-szabadságharc után kedvezően hatott a gazdálkodásra is.

Gyula kastélya 1740 körül

Mik voltak a legfőbb társadalmi, gazdasági mozgások a török világ utáni korban?

Az egyik legalapvetőbb folyamat az ország újranépesülése volt.

Óriási népmozgás indult meg, részben külső betelepítés, részben belső migráció hatására.

Ez elképesztő társadalmi és gazdasági változásokat generált. Mindezt tetézte, hogy bár az ország végre egy hosszabb, békés periódusba jutott, a Habsburg Birodalomnak súlyos európai krízisekkel kellett szembenéznie: spanyol örökösödési háború, osztrák örökösödési háború, hétéves háború. A lassan csendesebbé váló vallási viták helyét újult erővel vették át az adómegajánlási küzdelmek az uralkodó és a magyar rendek között. A bonyolult adóelosztási rendszer végül a parasztságon csapódott le. Ma már kevésbé ismeretes, főleg a Dózsa György-féle parasztháború árnyékában, de a 18. században is több parasztmozgalom bontakozott ki a nagy terhek ellen. A háttérben, leegyszerűsítve, az a küzdelem húzódott meg, amelynek során mind a földesurak, mind az állam igyekezett a maga érdekei szerint minél jobban kiaknázni a parasztság termelőerejét. A központi kormányzat végül az állami adók megfizetésének képessége miatt kényszerült fellépni a jobbágyok érdekében. Erre volt kísérlet többek között Mária Terézia úrbérrendezése.

Milyen népcsoportok jelentek meg a Magyar Királyságban?

Hirtelen nagy tömegben jelent meg számos etnikum. Természetesen nem feltétlenül volt mindegyik újonnan érkező nép ismeretlen, de a középkort követően most jelentek meg ismét nagy számban. Talán a legismertebbek a németek. Leegyszerűsítő a sváb elnevezés, hiszen a Német-római Birodalom megannyi területéről érkeztek. Elsősorban a birodalom déli, rajnai, sváb és frank kerületeiből, Bajorország felől érkezve

jellemzően a Duna mentén telepedtek meg,

aztán innen az ország belsőbb területeire is eljutottak, például Szatmárba, Szabolcsba. Ahol nagy tömbben jelentek meg, ott kevésbé indult meg az asszimilálódás, de a Heves megyei német telepeseknél már a 18. században elindult a folyamat. Heves város anyakönyveiben követtem nyomon egyszer egy bizonyos Wagner családot, amely hirtelen eltűnt. Némi lapozgatás után rájöttem, hogy immár Szekeresként jegyezték be őket a helyi plébánosok.

A szomszédok is elkezdtek „közeledni”.

Enyhe kifejezés. Hatalmas tömegben jelentek meg például a szerbek, de nemcsak a déli határőrvidék kerületeiben, hanem a Duna mentén északra is felhúzódva, gondoljunk Szentendre múltjára.

Szintén megkezdődött a románság egyre beljebb és beljebb húzódása,

ekkor érték el egyre nagyobb számban a Partiumot, sőt az Alföld belsőbb vidékeit is. Szintén a belföldi mozgással magyarázható a szlovák népesség déli irányú terjedése, és ekkor alakultak ki olyan szlovák etnikai szigetek, mint például a Békés megyei. Színes volt a balkáni beáramlás: görögök, cincárok, bosnyákok, bolgárok közösségei bukkantak fel, különösen a kereskedelemben volt fontos szerepük. Gyakori szereplői a 18. század kereskedelmi életének a görög kereskedők, de ez valójában egy összefoglaló név volt, mint a német telepesekre a svábok elnevezés.

Tudunk etnikai konfliktusokról vagy éppen beilleszkedési sikertörténetekről?

Voltak különös történetek. Például

Egerben nagy számban maradtak 1687 után muszlimok, akik megkeresztelkedtek,

de csak részben integrálódtak a város társadalmába. Az összeírásban is megkülönböztették őket neochristianus, újkeresztény megnevezéssel. Amikor 1699-ben megkötötték a karlócai békét, sokan feladták reményeiket, és kivándoroltak az Oszmán Birodalom területére. A „kezelhetőbbnek” tűnő etnikai csoportokkal se volt mindig minden rendben. Saját családi példámból tudom, hogy anyai ágon a felmenőim egy részét adó vácdukai német telepesekkel már korán problémák adódtak. „Annyira állhatatlanok, hogy megállapodásukat nem lehet remélni. Sokan már máshová költöztek” – írták róluk; igaz, ehhez az is hozzátartozhatott, hogy a helybeli földesúr jószágigazgatója nem osztotta ki nekik a földet, hanem saját maga gazdálkodott rajta. Itt ráadásul a különböző etnikai betelepedési hullámok egymásra rétegződése is nyomon követhető. Pár évtizeddel később szlovák és magyar telepesek is érkeztek a községbe, akik között feloldódott a német közösség.

Regéc vára a fénykorában

Mennyien lehettek a betelepülők?

Erre nehéz felelni. A II. József-féle, 1784–1787-es népszámlálás nem hozott még nemzetiségi adatokat, így csak arányokat szokás becsülni. A magyar korona országaiban ekkor nagyjából 9 millió fő élt.

A magyarság részaránya szinte biztosan negyven százalék körül volt.

Második volt a sorban a románság, majd a szlovákok, a horvátok és a németek következtek. Öt-hét százalék lehetett a szerbek aránya, őket követték a kisebb népcsoportok, például a ruszinok, a vendek, a zsidók és a már említett sokszínű balkáni eredetű néptöredékek.

Mit tudunk a hódoltság utáni magyar hétköznapokról?

Nagyon is sokat! A jelenkori magyar közoktatásban a 18. század valamiféle dögunalmas korszakként tűnik elénk: Rákóczi szabadságharca után ilyen-olyan királyi rendeletekkel ábrázolják a „felvilágosult abszolutizmus” korszakát, esetleg részletesebben bemutatják az ország újranépesülését és az etnikai arányok megváltozását. Valójában már egy olyan korszakról beszélhetünk, ahol a források az általános történelmi folyamatok mellett mindinkább betekintést engednek az izgalmas mindennapok történetébe is.

Igaz például, hogy telepeseket toboroztak a földbirtokosok?

A parasztság szempontjából fontos változás volt, hogy a török kiűzésével a többes adóztatás megszűnt. A régi-új keresztény földesurak abban voltak érdekeltek, hogy birtokaikon mielőbb megindulhasson, bővülhessen a gazdálkodás. Még a kevésbé jelentős birtokos családok is

ügynököket, ágenseket küldtek messze földre, hogy telepeseket toborozzanak.

Egyes esetekben viszont maguk a földszűkében lévő községek lakói jelentkeztek, hogy egy-egy környékbeli pusztát újranépesíthessenek. A korszak telepítési szerződéseiben kedvezményekkel csábították az új telepeseket, például hároméves adómentességgel. Ennek lejárta után sem volt feltétlenül súlyos az adóteher, de a viszonyok rendeződésével egyre inkább növekedtek a földesuraknak járó szolgáltatások. Ezek előteremtése, de a mindennapi szükségletek fedezése is nagy terhelést jelentett a paraszti hétköznapokban.

Minek volt még nagy szerepe az újjáépülésben a gazdaság mellett?

A helyi közösségek újjászervezése például fontos szempont volt. A megtartóerők közül központi szerepe volt a helyi egyházi intézmények újjászervezésének is. A földesurak nagy gondot fordítottak a plébániák megalapítására, sőt külföldi, elsősorban a Német-római Birodalomból érkező telepesek gyakran saját papjaikat is magukkal hozták. A legkorábbi évtizedekben még a felekezeti közömbösség is felfedezhető!

Mindegy volt, hogy a telepesek milyen vallásúak, csak jöjjenek, és kezdődjön újra az élet.

Ami különösen érdekes, hogy ez nemcsak magánföldesurak birtokain volt megfigyelhető, hanem a katolikus egyház nagybirtokain is találunk rá példát: megtűrték a protestáns jobbágyok letelepedését, lelkészeik működését. Persze ez a folyamat legfeljebb egy-két évtizedig volt jellemző, hogy aztán az 1730–1740-es évek újabb felekezeti konfliktusokat hozzanak majd. III. Károly létrehozta a Lelkészpénztárt, amely országos felmérést készített a plébániák anyagi helyzetéről, és ez alapján határozták meg, hol szükséges új plébániák alapítása, akár állami részvétellel. Ezt persze az is motiválta, hogy az állam egyfajta helyi hivatalnokként is tekintett a plébánosokra: a központi rendeletek kihirdetésében, végrehajtásában egyre inkább számítottak a közreműködésükre.

 

Számos vár és kastély váltott szerepet és külcsínt a 18. században: a korábbi védelmi szempontokat felülírták a békés évtizedek gyarapodó birtokosainak kényelmi igényei, valamint a nyugatról érkező barokk és rokokó stílusok jegyei

 

Mennyire határozta meg a vallási kérdés az oszmán háborúk utáni tapraállást?

A vallás – legyen az bármilyen felekezeti irányzatú – továbbra is a hétköznapi élet kerete maradt. Születés, házasodás, halálozás – az élet legfontosabb fordulópontjait meghatározták a szertartások. Az üdvösség eléréséhez fontos szentségek, szentelmények biztosítása továbbra is kiemelten fontos volt. Ha nem volt plébános, pap helyben, akkor állandó félelmet, problémát jelentett az újszülöttek megkeresztelése, a haldoklók ellátása. A helyi közösségek akár óriási erőfeszítésekre is hajlamosak voltak, hogy létrehozzák a helyi egyházi intézményeket. Ezt a törekvést persze nem mindig kísérte elmélyült vallásosság.

Gyakori a panasz, hogy a fiatalok kiszökdöstek a prédikációról, és a fonóban összegyűlve énekeltek, szórakoztak.

Hogy lépett fel az egyház a nép „rakoncátlankodásával” szemben?

Az egyház állandóan próbálta visszanyirbálni az ünnepeket kísérő nem vallásos jelenségeket, ilyen volt például a húsvéti határjárás italozással, lövöldözéssel is kísért szokása vagy épp a pünkösdi királyválasztás. Ezek persze korábban is jelen lehettek, csak a 16–17. század forrásviszonyai miatt töredékesebb képünk van a parasztság mindennapi életéről.

Mi a helyzet a gasztronómiával?

Aligha változtak jelentősen a táplálkozási szokások, a szegény ember főztje még nagyszüleim, dédszüleim idejében is ugyanabból állt. Egyes termékek viszont könnyebben elérhetők lettek a kereskedelem kiterjedésével.

Egy falusi plébános bevásárlólistáján az 1740-es években már ott találjuk a szerecsendiót, a citromot, a gyömbért, a kávét is akár;

ez persze korántsem jelentette azt, hogy akár a szomszédos plébános vagy bármely falubeli élt volna ezekkel a luxuscikkekkel.

A lakóhelyek mennyire változtak meg?

A lakókörnyezet szintén régiónként változhatott, a közösség anyagi ereje és a természet adta lehetőségek függvényében. Hol vályogházak, hol sövényházak álltak, megint másutt még félig földbe vájt kunyhókban éltek emberek. Elég itt Bél Mátyás híres országleírásának megyei részeire utalni, ahol az 1730-as évek falvaiban és városaiban az élet káprázatos sokszínűsége tárul elénk.

 

Nyitókép: Tihany látképe a 18. században. András király 1055- ös alapítólevele után bencés monostor létesült Tihanyban, ami a török időkben várként szolgált. A romok eltakarítása és a bontások után 1719 és 1754 között épült föl a ma is látható barokk templom és kolostorépület

Összesen 33 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés