A perc, amikor a Telex belerúgott Hodász Andrásba

Egykori barátként és katolikusként egyszerre volt fájó nézni, ami az elmúlt években Hodász Andrással történt. Előbb közel sodródott a Szemlélek-körhöz, ahol a fából vaskarika „liberális kereszténység” szele megcsapta, majd egyre inkább kezdett olyan nyilatkozatokat tenni, amelyek távolodtak korábbi álláspontjától (és ezzel együtt: az egyház hivatalos társadalmi tanításától), ellenben egyre inkább kedvesek voltak a liberális sztárinfluenszereknek és újságíróknak.

 íme, itt van egy országos ismertséggel bíró pap, aki hajlandó a mi narratívánkat erősíteni, barátkozik a kormányellenes csoportokkal, kattintásmágnes, hát repüljünk rá!

És már érkeztek is a folyamatos felkérések az Indextől az Egyenes beszéd stúdióján át a család intézményének dekonstruálásán ügyködő lobbisták vlogjaiig – András atya pedig (sajnos) örömmel sétált bele a csapdába. 

Hogy voltak, méghozzá sokan, akik próbálták figyelmeztetni, nem segített. A párbeszéd jegyében jobbra nem, csak balra nyilatkozott, a kritikus hangokat lejárató cikkeknek nevezte, és

Aztán eljött az is, amire egyébként magától értetődően számítani lehetett: amikor az hozta a kattintást a „nincsmásik-lettmásik-demégsincssajtószabadság” médiatengelyen, akkor már inkább arról cikkeztek, miért nem okos, kedves és szép az András atya. Merthogy arrafelé katolikus papot (és általában: keresztény lelkészt) csak akkor kedvelnek, ha épp erősíteni tudja pár percig a narratívájukat, amíg az egyébként mindent, ami számunkra kicsit is szent, zsigerből tagadó liberális szemlélet hasznot húz belőle. Utána eldobják ugye – és ezért is írtam fentebb, hogy fáj nézni ezt az egészet. 

A korábban a Telexnek is író András atya (ez akkor történt, amikor az intézményes egyházat rendre pellengérre állító blog rájött, hogy a választások közeledtével még mindig érdemi olvasottság nélkül álldogál a trójai faló a keresztény médiapiacon, így hát odaadta szerzőinek cikkeit a keresztény értékeket rendre tagadó lapnak)

Történt ugyanis, hogy a liberális újság (természetesen) beleszállt Osztie Zoltán atyába és mindazokba, akik részt vettek egy budapesti szentmisén, amelyet Orbán Viktorért ajánlottak föl. A kevéssé tájékozott, ámde persze független és objektív zsurnalisztika jegyében már-már vicc tárgyává tették a szentmiseáldozatot, mit sem törődve azzal, hogy minden szentmisének van intentio-ja, azaz szándéka, amire a miséző pap(ok) felajánlja(k), e szándék pedig az esetek többségében elhunyt lelki üdve, vagy valamely élő testvérünk testi-lelki épsége. Ráadásul az egyház egyebek mellett az egyetemes könyörgésekben a világ minden pontján rendszeresen fohászkodik az állami vezetőkért, függetlenül azok politikai hovatartozásától, vallási meggyőződésétől, vagy úgy egyáltalán bármitől.

Orbán Viktorért misét bemutatni tehát éppoly természetes, mint bármelyikünkért, ráadásul az egyház akkor is imádkozott a politikai vezetőkért, amikor azokat adott esetben Medgyessy Péternek, Gyurcsány Ferencnek vagy Bajnai Gordonnak hívták.

Az esetben persze András atya is meglátta a személyi kultusz építését (jó, hát nem mindenki fényképezkedhet Márki-Zay Péterrel mise után), valószínűleg nem hallotta paptársai beszámolóit, akikhez a kampány alatt egyik-másik vasárnap besétált a balos-liberális tömörülés közös miniszterelnök-jelöltje és megkérte szépen őket, hogy miséik elején jól hallhatóan külön, név szerint köszöntsék őt…  

rámutatva: az elég egyértelműen arra törekszik, hogy rossz színben tüntesse fel és nevetségessé tegye úgy a mise szervezőit, mint főcelebránsát és azokat is, akik részt vettek rajta. Ezt a mozzanatot azért is érdemes rögzítenünk, mert kifejezetten Hodász atya érdemére szolgál. Meg azért is, mert itt következett be a fordulat.

A Telex ugyanis ezt követően abból faragott kattintásvadász cikket, hogy látványos című írásában jelezte: főszereplőnk kritikája fals, ők, akik lejáratják az egyházat, ismét a korrektség felkent lovagjaiként jártak el, ami történt, az újságírás legjava. Ha pedig egy sztárpap kritizál, mindegy, hogy eddig a malmunkra hajtotta a vizet, most azzal termel nekünk, hogy viszontkritikát fogalmazunk meg. 

És így van ez mindig: a klubhűségében megingó játékos átigazolását csak addig ünnepli a konkurens csapat közönsége, amíg az egyesület hivatalos lapjában azt nem nyilatkozza, hogy azért elég jó volt ott játszani. Akkor aztán kifütyülik, miközben a gyepre kocog melegíteni.

András atyával utoljára a választások előtt folytattunk egy vitát, amit akkor azzal zártunk le: imádkozunk egymásért. Részemről ez így is marad.
 

Nyitókép: YouTube