Európa közepén, az Isten háta mögött

2022. március 16. 17:46
A háború árnyékában túlélni próbáló Kárpátalját járták be tudósítóink a Katolikus Karitászt kísérve, amely folyamatosan adományokat gyűjt a Keleti-Kárpátok és a Fekete-Tisza völgyének szórvány- és mélyszórványfalvaiban lakóknak.

Ádám Rebeka Nóra írása a Mandiner hetilapban

A közvetlenül az ukrán határ mellett fekvő Barabásra folyamatosan érkeznek a menekültcsaládok. „Újabb és újabb kihívásokkal nézünk szembe. A létszám is kiszámíthatatlan” – mondja a Mandinernek a határátkelőre kitelepült Katolikus Karitász helyi koordinátora. A melegedőben negyven-ötven fő fér el kényelmesen, sokakat a határról azonnal visznek tovább rokonok vagy szervezett fuvarok. Akinek nincs továbbjutási lehetősége, annak a karitászosok segítenek. A határon kiderül az is, kik érkeznek iratok nélkül vagy hiányos iratokkal, nekik az idegenrendészet segít. „Ételt, italt, melegedési és alvási lehetőséget adunk nekik, a gyerekek játszhatnak, rajzolhatnak, sokan ki is rajzolják magukból a traumáikat. Érdekes, hogy minden gyermek képén megjelenik a háború, a hazájuk, a repülő vagy a bunker, és minden rajzon a kék és a sárga szín dominál. Orvosi ellátást is nyújtunk, vannak pszichológusaink, tolmácsaink, s vannak papjaink is.”

Fotó: Ficsor Márton

Kifelé adományokkal eddig viszonylag zökkenőmentesen lehetett átkelni a határon, ám a helyzet változóban van. Egy kisteherautóval és két kisbusszal indulunk el, s talán épp ez a szerencsénk, mert a nagy kamionok egy részét a vámon lefoglalják. Bár ott helyben nem mondják, miért, a helyiek információi szerint a rakományt egyből kiküldik a frontra. Nem számít az se, hogy a helyi lakosságnak vagy célzottan a kárpátaljai magyarságnak küldték őket. Mi három és fél órát állunk a határon, ugyanis tételesen lepapíroztatnak mindent, amit szállítunk. Az ukrán vámosok mindenre, ami csillog vagy értékesnek tűnik – például a Karitász orvosmissziójában szállított orvosi műszerekre – rákérdeznek: „Ez drága? Értékes?” Ha annak találják, lefoglalják, ha nem, továbbengedik.

Olyan a hangulat, mintha visszacsöppentünk volna a Szovjetunióba”

A határon nyugat felé tömött sorokban állnak luxusautóval és dzsippel katonakorú férfiak, a határőrök pedig gond nélkül engedik ki őket. A helyieket faggatjuk, hogyan lehetséges ez. Hiszen mi azt hallottuk, hogy azokat a tizennyolc és hatvan év közötti férfiakat, aki megpróbálnak távozni az országból, illegális határátlépési kísérlet miatt megbüntetik, s egyből viszik a frontra. Több ezer dollárt fizetnek „az életükért” – kapjuk a választ. És ilyen figurákból átmegy több száz egy nap. Nagy üzletelések mennek – most is – a határon. Vannak, akik meg tudják fizetni a kimenekülés árát. Aki nem, az belföldön bujkál – vagy kénytelen bevonulni a seregbe, mást nem tehet.

Sötétedéskor Beregszászra jutunk, ahol a Karitász adományokat ad át a Kelet-Európa Missziónak. Az adományokat elszármazott, kiköltözött magyarok küldték otthon maradt családtagjaiknak, ismerőseiknek. Mint megtudjuk, az üzletek utánpótlása egyre kevésbé megoldható: vannak még áruk, de mindenütt látni üres polcokat.

Fotó: Ficsor Márton

Következő állomásunk Nagyszőlős. Miközben megállunk lepakolni a karitászos adományokat – hálózsákokat, élelmet, matracokat, gyerekruhát, pelenkát –, Németh Sándort, a Nagyszőlősi Szociális Karitatív Központ vezetőjét kérdezzük. Elmondja, hogy a boltokban a termékek utánpótlása azért kezdett akadozni, mert a kamionok nagy részét kelet felől már nem engedik át a hágón, a Kárpátokon túl tartják, és átcsoportosítják a frontra vagy az ostrom alatt álló városokba. „Amikor kitört a háború, Kárpátalján az első napokban eluralkodott a pánik. Nem lehetett sem üzemanyagot, sem élelmiszert vásárolni, minden bizonytalanná vált. Mi a Katolikus Karitászhoz intéztünk segélykiáltást, kértük, hogy segítsen nekünk és a rászorulóknak. Itt, a központban ugyanis működik egy ingyenkonyha, amely naponta százhetven embernek ad meleg ebédet. Ha viszont nincs élelmiszer, nem tud működni” – magyarázza a Mandinernek Németh Sándor.

Fotó: Ficsor Márton

Nagyszőlős után Gyertyánligetre érkezünk: egy 3500 fős mélyszórvány-településen járunk, egészen fent a Keleti- Kárpátokban. Egyrészt gyönyörű a táj, annyira magasan vagyunk, hogy csupa hó minden, másrészt viszont elképesztő szegénység és szedett-vedettség jellemzi a környéket. Ahogy haladunk egyre beljebb az országba és egyre feljebb a hegyekbe, mindannyian ösztönösen csendesebbek leszünk. Érezni, hogy ez a vidék már kevésbé ismerős, kevesebb emberrel tudunk szót érteni, s akik szóba állnak velünk, azok is sokkal ridegebbek.

Amikor kitört a háború, Kárpátalján az első napokban eluralkodott a pánik”

Gyertyánligeten pár évvel ezelőtt még hétszáz magyar lélek élt, mára jóval kevesebben maradtak, rengetegen kivándoroltak a jobb élet reményében nyugati országokba, illetve sokan menekültek el a településről a háborús időszak kezdete óta. A helyiekkel ma már nehéz szót érteni. Egyrészt alig találni olyat, aki beszéli a magyart, s aki beszéli, az is rettentően töri, nagyon kell fülelni, hogy mit is próbál mondani. Angolul szinte senki nem beszél. Másrészt a hírforrásaik borzasztóan egyoldalúak lehetnek: amikor megtudják, hogy Budapestről vagyunk, láthatóan nem repesnek a boldogságtól. A hírekben ugyanazokat a mondatokat ismétlik újra és újra, a jelek szerint negatív fényben tüntetik fel Magyarországot.

Nyitókép: Ficsor Márton

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés