Miért nem lesz nagy háború Kelet-Ukrajnában?

2022. február 23. 13:00
Amit Kelet-Ukrajnában látunk, nem újdonság, hanem egy jól bejáratott orosz stratégia új elemekkel. Ennek alapján véres háború nem feltétlenül jön, zavaros viszonyok viszont annál inkább.

Vlagyimir Putyin orosz elnök hétfő esti bejelentését, illetve a moszkvai parlament keddi döntését követően az egész világ lélegzetvisszafojtva figyeli, mikor tör majd ki a véres, fegyveres konfliktus Ukrajna legkeletibb területein. Valóban, az elmúlt években soha nem volt annyira feszült a helyzet, mint ezekben a napokban, hiszen semmi sem garantálja, hogy a hivatalosan békefenntartó céllal a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság területére küldendő orosz csapatok csakugyan nem haladnak majd tovább nyugati irányba. Tényleg küszöbön a háború a Donyec-medencében?

A „csendes” háború Ukrajnában

A 2014 óta tartó orosz–ukrán konfliktus hagyományos, katonai szempontból az elmúlt évek során viszonylag csendesen zajlott. Természetesen történtek harci cselekmények, de közel sem olyan volumenben, mint amekkorát egy hagyományos „háborútól” várnánk. Ennek két oka van.

Az egyik ok az, hogy – bár a nyugat-európai politika és média a kifejezést az elmúlt években igencsak elkoptatta –

a kelet-ukrajnai konfliktus nem hagyományos háború.

Volt és van ugyan a konfliktusnak egy hagyományos dimenziója, de talán mégsem ez játszotta és játssza a legfontosabb szerepet, hanem az a hadviselési módszer, amit a vonatkozó irodalomban vérmérséklettől függően korlátlan hadviselésnek, hibrid hadviselésnek, esetleg nemlineáris hadviselésnek neveznek. Ez egy viszonylag nehezen definiálható kifejezés, hiszen – különösen a 2014-es ukrajnai eseményeket követően – a téma ismerői és a politika csípőből mindenre azt mondta, hogy hibrid hadviselés, ami egy kicsit is eltért például a második világháború nagy légicsatáiról alkotott elképzeléseinktől, mindenesetre valami olyasmire utal, hogy a hadviselő fél a konvencionális és nemkonvencionális hadviselés eszközeit egy időben, koordináltan alkalmazza. Ezt nem az oroszok találták ki, és nem is ők alkalmazták először: ilyesmi volt például az, amikor az Iszlám Állam nevű terrorszervezet egyszerre hajtott végre Európában terrortámadásokat, töltött fel lefejezős videókat az internetre és viselt többé-kevésbé hagyományos háborút a Közel-Keleten.

A másik ok, hogy

az egészen mostanáig fennálló helyzet a lehetőségekhez mérten viszonylag kedvező volt mind Oroszország, mind Ukrajna számára.

Ukrajna elveszítette ugyan a Krím-félszigetet és a donyecki és luganszki oblasztok egy részét, de ez viszonylag jó ajánlatnak tűnik ahhoz képest, amit Oroszország 2014-ben tehetett volna a mélyen megosztott, káoszba zavarodó országgal. Moszkva eközben elorozhatta Ukrajna legjelentősebb hadikikötőjét és hitelesen kialakíthatta a fegyveres konfliktus elméleti lehetőségét a Donyec-medencében, ráadásul aránylag alacsony költségek mellett. Oroszország szempontjából e helyzet megszilárdulása kétségkívül nagyon kényelmes lett volna, s egy pusztító háború perspektívájánál Kijev számára is lényegesen kedvezőbb lett volna.

„Mondd, hogy mindig ugyanazt a régi nótát fújom”

Az e héten lezajlott események, azaz a két szakadár népköztársaság elismerése és az orosz „békefenntartó” missziók kelet-ukrajnai bevonulásának előkészítése ugyan a helyzet elmérgesedésével fenyegetnek, de az elmúlt évtizedek történelme alapján sokkal inkább a konfliktus megdermedésének irányába mutatnak.

A posztszovjet határmegállapítási gyakorlatok néha egészen furcsa anomáliákhoz vezetnek – a képen egy karmester vezényel a Dnyeszter-menti Köztársaság fennállásának 20. évfordulójára szervezett ünnepségen, Tiraszpolban. Fotó: VADIM DENISOV / AFPA Szovjetunió felbomlását követően a létrejött utódállamok az uti possidetis – „ahogy birtokoltátok” – jogelv alapján az egykori szovjet tagköztársaságok belső határait örökölték meg. Ezeket a határokat viszont nem mindig az egyes etnikai tömbök elhelyezkedésének megfelelően jelölték ki, hanem gyakran a Szovjetunió vezetésének aktuális, belső hatalmi harcainak mentén. Így lett a nagyon is kevert népességű Krím-félsziget ukrán, az eredetileg örmény többségű Hegyi-Karabah pedig azerbajdzsáni.

Az igazságtalan határmegállapítások az 1990-es évek elejétől – sőt, Hegyi-Karabah esetében már jóval korábban – rendszeres villongásokat okoztak az utódállamok között, vagy éppen azokon belül. Sokan emlékezhetnek a 2008-as grúziai háborúra, a csecsen háborúkra, mint ahogy a tévés magazinműsorok gyakori sztárvendége, a Dnyeszter-menti Köztársaság (Transznyisztria, „Európa utolsó szovjet állama, ahol megállt az idő” stb.) létrejöttére.

E napjainkig tartó konfliktusok kialakulása és rendeződése általánosságban nagyon hasonló volt ahhoz, ami most Kelet-Ukrajnában történik.

Az e konfliktusok mentén létrejött szakadár államok – Dnyeszter-menti Köztársaság, Dél-Oszétia, Abházia stb. – születését gyakran erőszakos epizódok kísértek, s a felek között többnyire éppen orosz közvetítéssel született fegyverszüneti megállapodás. Fontos, hogy ezek nem békeszerződések, viszont gyakran tartalmazzák azt a kitételt, hogy Oroszország békefenntartó katonái révén részt vállal a status quo megőrzésében, többnyire arra hivatkozva, hogy a szóban forgó területeken élő orosz lakosság védelme csak így szavatolható. Ezek a törékeny, leginkább a szakadároknak és Oroszországnak kedvező helyzetek aztán általában így is maradnak, legfeljebb alkalmanként képzelhetők el kisebb-nagyobb villongások. Az ilyen konfliktusokat ezért befagyott, esetleg elhúzódó konfliktusoknak nevezik a nemzetközi kapcsolatokban.

A hősiesség ideje nem most van

Az eddigi eseményekből kiindulva valószínűnek tűnik, hogy a Donyec-medencében is valami hasonlóra kell számítani. Oroszország hétfőn elismerte a Donyecki és a Luganszki Népköztársaságot – ettől a két entitás egyébiránt sem jobban, sem kevésbé nem lett „állam” –, hamarosan pedig megtörténik az orosz „békefenntartó” csapatok bevonulása is. Ezek a mozgások eddig a korábbi, befagyott konfliktusok nyitótáncaira emlékeztetnek: valahogy úgy, ahogy a 3-as metróra beszerzett új, orosz metrókocsik is nagyon hasonlítanak a régiekre, csak a tartalmuk eltérő. Ha minden úgy zajlik, ahogy az eddigi minták sejtetik, akkor a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság hosszú életű, de Oroszországtól teljes mértékben függő „államok” lesznek,

az orosz „békefenntartók” bevonulását követően kialakuló helyzet pedig többé-kevésbé megdermed majd.

Az, hogy lesz-e újra erőszakos háború Kelet-Ukrajnában, végső soron talán nem is annyira Moszkván, mint inkább Kijeven múlik majd. Oroszország számára a helyzet nagyon is kedvező, hiszen Donyeckkel, Luganszkkal és a Krím-félszigettel a zsebében folyamatosan sakkban tarthatja Ukrajnát, ráadásul ennek a költségei is viszonylag alacsonyak. Ha Kijev hősiesen szeretne játszani, megkaphatja a véres konfliktust. Ám annak tükrében, hogy a Nyugat már nyolc éve pumpálja a pénzt az ukrán haderőbe, s Ukrajna ennek ellenére – micsoda arcvesztés! – még hazánknak is kénytelen volt összeállítani egy „bevásárlólistát”, hogy milyen eszközök jönnének jól az oroszok elleni háborúban, talán nem túlzás azt állítani, hogy Kijevnek talán máskorra kellene hagynia a hősködést.

A nyitóképen: orosz katona felvonja a nemzeti lobogót valahol Oroszországban. Fotó: EyePress News / EyePress via AFP

Összesen 121 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Miért is kedveli a magyar nemzeti érzelmű jobboldal Putyint, annak ellenére, hogy a jobboldal szovjetellenesen jött vissza 89-ben, valamint a magyar nemzet mégiscsak 1:3-ra áll az oroszokkal

Nem azért, amit a baloldali megmondóemberek rásütnek a jobboldalra, tehát nem azért, mert a magyar jobboldalt megvette Putyin. A reálpolitikának több köze lenne a Putyin szimpátiához, de ezt a politikát a hatalomgyakorlása idején a baloldal is folytatta. A reálpolitikán túl azonban nagy különbség van a jobboldali és baloldali gondolkodásban az orosz/ukrán események miatt. A helyzet látszólag paradox, a mostani magyar baloldal még mindig ezer szállal kötődik a néhai únió (most itt a szovjetről is van szó) ideológiájához, gondolkodásához, míg a jobboldal határozottan nem. Vagyis látszólag minden egy fordított felállású szimpátia/antipátia mellett szólna. Azonban elég megnézni a politikusi hozzászólásokat, blogokat, a jelenlegi magyar külpolitikát, hogy belássuk, a helyzet fordított, mint amit a polgár várhatna.
Legalább is a felszínen.
Van egy rövidebb és van egy hosszabb magyarázat. Furcsa módon ezeket a magyarázatokat senki nem veszi elő, pedig mindkettő a magyar politikai aktorok, sőt a magyar emberekbe be van kódolva.
A magyar nemzetnek nagyon rosszak a történelmi tapasztalatai Oroszországgal és a Szovjetúnióval. 1849, a magyar szabadságharc leverése orosz katonákkal történt, ami az egész nemzet negatív tapasztalata. 1945 után itt ragadt a szovjet hadsereg, hatalomra segítve egy baloldali kurzust, amitől csak 1990-ben lehetett megszabadulni. 1956-ban a szovjet csapatok leverték a magyar forradalmat. Talán egy esetben játunk jól az orosz politikával: a második bécsi döntés közvetlen előzménye az, hogy Besszarábiát a szovjet leszakítja Romániától, így a románok meggyengülve kénytelenek a magyarokkal előbb tárgyalni Erdély ügyében, majd a román kérésre összeült bíróság visszaadja a magyaroknak Észak-Erdélyt. Ez persze nem a magyaroknak szóló szovjet gesztus volt, mint ahogy az sem, hogy 1945-ben a magyarokat védték a románoktól Erdélyben, vagy Sztálin valamiféle autonómiát hozatott létre Székelyföldön, ez a „Pax szovjeticus” gesztusa volt. Mindenesetre a jobboldaliakba jobban bele van kódolva a rettegés, mint abba baloldali társságba, mint akit hatalomra segítettek a szovjetek 1945 után.
Mégis, akkor mi történik a gondolkodásunkkal?
A rövidebb magyarázat szerintem egy napi magyarázat, amelyet furcsa módon a kremlinológia segítségével igyekszem megfejteni. Putyin beszédére gondolok, amit a Donbasz orosz elismerésekor mondott. De ez nem előzmény nélküli, és valójában a szovjet/orosz paradigmaváltás jelentős eseménye.
Azt mondta Putyin, hogy az ukrán kérdés Lenin hibája.
Ez a mondat látszólag „szovjet” belügy, pedig nagyon nem az. Ez ettől kezdve ugyanis orosz belügy. Rengeteg korábbi utalás van arra, hogy Putyin megszabadulna a „szovjet múlttól”, hogy orosz jövője legyen az országának.
Van ennek értelme? Nagyon is van.
Egyrészt az orosz társadalomfejlődésben még a szovjet alatt sem veszett el az orosz szál. Azt hiszem, hogy Hitler ellen nem bolsevik minőségükben mentek harcolni az oroszok, hanem az orosz haza védelmében. Az ortodox egyház a reneszánszát éli. Az oroszok szerintem a történelem során soha nem éltek olyan életszínvonalon, mint a kommunista ideológiai béklyót folyamatosan levető Putyin cár uralma alatt. Ebből a szempontból tényleg teljesen mindegy, hogy Putyin kommunista, KGB-s, ateista volt. A lényeg az, amit kimondott: szakítok Leninnel.
Atlanti szemmel nézve a paradigmaváltást nyilván már felismerik az itteni döntéshozók. A legutóbbi időkig mindig is úgy beszéltek nyugaton Oroszországról, Ukrajnáról, Grúziáról, mint a Szovjetúnió utódjairól. Ennek itt vége van: Oroszország tért vissza az európai politika és persze a világ politkájának színpadára. Eldobta a Szovjetúniót.
Persze mint minden paradigmavátás. ez is hosszabb idő alatt történik, de minden ilyen esetben azért megragadható a döntő pillanat, amely szerintem ez a Putyin beszéd volt (persze a korábbi előzmény beszédekkel együtt), amelyben azt mondta, hogy nem szovjet utódállamok között konfliktust oldok meg katonákkal, hanem az orosz érdekeket érvényesítem Európában katonákkal.
A magyar jobboldal ebben a kérdésben nem a katonai megoldással szimpatizál. Hanem azzal, hogy Putyin pápább lett a pápánál azzal, hogy a bolsevik gondolkodás helyett visszatér az orosz gyökerekhez. Ebben pedig a magyar jobboldal saját visszaigazolását láthatja. Lám, már az oroszok is szabadulnak Marxtól. Lám, kár az oroszok is a vallásukat, egyházukat finanszírozzák. Lám, már az oroszok is oroszokká lesznek, nem egy katyvasszá.
Nehéz ebben a baloldal helyzete: amelyik UNIÓS gondolkodású. Persze emiatt nem magyar gondolkodású. EGYHÁZELLENES gondolkodású, szabadkőműves gondolkodású. Amelyik országterületű gondolkodású, de nem magyar nemzetben gondolkodik. Hiába jött létre a mai magyarországi baloldal szovjet bolsevista kommunista ideológia mentén, az az ideológia egyszer csak most fut el előlük.
Nézzük meg, hová fut a baloldal ideológiája!
Ennek a megvizsgálásához mélyebbre kell ásni, mint a napi politikai kérdések. Itt Bibó Istvánig kell leásni (és itt nagyon gyorsan felejtsük el, amit a baloldal hazudik, hogy Bibó valamiféle baloldali figura lett volna, egy mondatát idézik azt is hiányosan, láthatóan egy baloldali politikus sem olvasott egy sort sem Bibó Istvántól). Úgy kell leásni, ahogy Szűcs Jenő ásott le a bibói örökség kapcsán a Vázlat Európa három történelmi régiójáról című művében.
A X. századra kialakulnak a három régió határai, földrajzi és kulturális szempontból. Nyugat Európa határa a lengyel, magyar és cseh királyságok keleti határa, a latin kereszténységgel. Kelet Európa nyugati határa nagyjából ugyanez, a jövendő ortodoxiával. Az iszlám határa ekkor még Hispániában van, de a Római Birodalom déli örökségét magukkal vitték. A három régió vallása, kultúrája világos: Krisztus (a pápával), Krisztus (még ekkor a bizánci császárral) és Allah. A keresztény vallások 1453-ban elvesztik Bizáncot, vagyis Oroszország megnyeri az ortodoxiát. A leninizmus nem szünteti meg az orosz ortodox gondolkodást, az orosz nép nagyobbik része nem lesz ateista. A marxizmus nagyon is hat az orosz gondolkodásra, de részben mint az ortodoxia inverze (ki nem emlékszik a csecsemőt kiveszik a jászolból szerű Lenin képekre), részben mint szociális gondolat, részben mint egy torz birodalmi gondolat, ahol Oroszország az egész világot váltja meg – ha úgy tetszik leigázza. Azonban a marxizmus Oroszországnak igazi zsákutcát jelentett, gazdasági és politikai csődöt, ami után ismét megjelent az „Ellenség a kapuknál”.
Persze nem volna Oroszország, ha a paradigmaváltást nem felülről vezényelnék le. Mégiscsak egy ortodox gondolkodású országról van szó, cezaropapizmusról.
A magyar nemzet élménye tökéletesen megegyezik a jelenlegi orosz nemzeti élménnyel: a marxizmus zsákutca.
Ebben a helyzetben a magyar nemzet nemzeti, jobboldali része csodálkozva nézi, hogy a nyugati orientációjú Németországban Marxnak állítanak szobrot. Csodálkozva nézi, hogy az un. náci fajelmélet, a bolsevik tudományos szocializmust követően a tudományos gender elmélet forgatja fel a társadalmat – immár nyugatról. Pontosabban: Nyugatról. A nyugatra átszaladt neomarxista ideológia alapján kívánják megfosztani a nyugatra a marxizmusból éppen visszatért Magyarországot és Lengyelországot szerződéses pénzeitől, a szabad választási jogától és az éppen visszakapott nyugati kereszténységétől.
Tehát Putyint szereti a jobboldal: éppen, hogy csak háromnegyedig, nem Putyint, nem az ortodoxiát, azonban a marxizmustól elfordulását nagyon is. De ez éppen negyeddel több szeretet, mint a marxista alapú hatalmat játszó Európa szeretete, ahol Európát szeretjük, de a marxizmust nem, volt elég belőle!

A Mandiner mindig lekésik az aktualitásokról. A német külügyminiszter a ma reggeli tájékoztatón reagált a Spiegel egyik cikkére.
Mit is írt a Spiegel? Kutatók előbányásztak a Bonnban, 1991.március 6-án, az USA, Franciaország, Németország, Anglia képviselőivel rendezett konferenciáról egy dokumentumot. Ebben az található, hogy a felek elfogadhatatlannak tartották a NATO keleti kibővítését, Lengyelország és a többi kelet-közép- európai állam biztonságára külön szisztémát javasoltak kidolgozni. A Spiegel arról is ír, hogy sor került egy 2+4-es - USA, Anglia, Franciaország, NSZK, DDR, Szu - találkozóra is, amelyen arról tárgyaltak, hogy a NATO kelet felé ne terjedjen túl az Elbán.
A citált dokumentum szerint Rymond Seitz amerikai delegátus kijelentette: "meg kell értetni a szovjetekkel, hogy nem fogunk hasznot húzni a szovjet csapatok kelet-közép-európai kivonulásából. "
Egy 97-es NATO-Oroszország találkozón elhangzott, hogy a NATO, bővítései során figyelembe veszi Oroszország biztonsági érdekeit.
Ma reggel a német külügyminiszter cáfolta a fentieket. Ezek szerint már a Spiegel sem a régi......

Magyarországhoz tartozást választana szinte mindenki, már csak az EU tagság miatt is, de szerintem realitása egy önálló Kárpátalja államnak lenne, legjobb esetben azonnal vagy pár éven belül EU tagként, és esetleg hosszú évek múltán lehetne szó, hogy Magyarország autonóm tartománya legyen.
De persze nekünk már egy magyarbarát, önálló Kárpátalja is szinte mindent garantálna, amit Ukrajnánál el szeretnénk érni a kárpátaljai magyarokért.

Tudod Te is, de megértem, nem azért fizetnek, hogy az igazat írjad. Viszont kíváncsivá tetté, leírnád a balliberális kormányok azon döntéseit, amelyek az ország érdekeit szolgálták?

Jó elemzés. Az oroszokra még ugyanígy igaz az, amit Hamvas írt róluk az Öt géniuszban, az erősebbnek van igaza, de ettől még nagyon kedves és közvetlen nép, viszont egy átlagosan individualista magyar képtelen lenne ehhez alkalmazkodni. Szóval igen, az oroszokban nem az oroszságukat szeretjük, hanem ugyanazt, amit nyugaton szeretnek a magyarokban: készek kiállni a hagyományokért, nem feküdnek le az embertelen woke divatirányzatnak.

Nagyjából akkora, mint Ciprus, és a lélekszám is hasonló. Jóval kevesebb lakosa van Montenegrónak, Máltának, Luxemburgnak és Izlandnak, és Észtországban is éppen csak kevéssel laknak többen.

Mi védtük a törököktől Európát. De ne felejtsük el, hogy a törökök csak a Fekete -tengerig jutottak, az oroszoknak nagy része van abban, hogy a törökök nem keletről támadták Magyarországot. Meg Európát.
Ha nincsenek az oroszok, lehet, hogy Londonban mongol nyelven kérnének piát a kocsmában az angolok (?)?

Nem értem! Mi nem igaz abban, amit írtam a tatárokról és a törökökről? Ki mondta, hogy kumiszt akarok inni, nem sört?
Kérlek olvasd el, amit írtam, úgy válaszolj! Köszi!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés