Gyógyítás piaci alapon? – Itt az ellenzék egészségügyi programja

Pálfy Dániel Ábel írása a Mandiner hetilapban.

Végleges programja még nincs, de vázlatos tervei és poli­tikusai, főleg miniszterelnök-jelöltje nyilatkozatai alapján következtethetünk arra, mi az ellenzék szándéka az egészségüggyel – emellett érdemes a baloldali kormányok szakpolitikai múltját is felidézni. A korábbi intézkedések és a jelenlegi tervek ugyanis sok esetben kifejezetten összecsengnek, ami legfeljebb azoknak lehet meglepő, akik az összefogás miniszterelnök-jelöltjére jobboldali, konzervatív politikusként tekintenek. Márki-Zay Péter többször kijelentette, hogy gazdasági kérdésekben kifejezetten liberálisnak tartja magát, így nem csoda, hogy több területen is olyan szemléletet vall, amilyet a hasonló gazdaságpolitikát képviselő Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett Demokratikus Koalíció. Így van ez az árszabályozás kérdésében, és úgy tűnik, az egészségügyre vonatkozó elképzeléseket tekintve is.

„Ez nem egy kész program”

Az ellenzék január elején tett közzé egy dokumentumot Közös alap címmel, amelynek rögtön a bevezetőjében kijelenti, „ez nem egy kész választási vagy kormányprogram”. Bár több vezető politikus is ígéretet tett, hogy 2021. november környékére készen lesznek a közös programmal, szűk két hónappal a választás előtt még mindig nem véglegesítették az ország irányítására vonatkozó elképzeléseiket. A dokumentum egészségügyet érintő részét két A4-es oldalnyi, négyezer karakteres szövegben mutatják be, ennek megfelelő részletességgel.

A kevés konkrét elképzelésről röviden: eltörölnék az orvosok szolgálati jogviszonyát, amelyet a kormány az egészségügy szereplőinek béremelésével együtt vezetett be – ennek célja, hogy egyértelműen elválasszák az állami egészségügyi rendszerben és a magánpraxisban végzett munkát –; újabb egylépcsős béremelést, valamint öt éven keresztül az átlagot meghaladó bérnövekedést szeretnének az egészségügyben dolgozóknak; önálló egészségügyi minisztériumot, valamint népegészségügyi és tisztiorvosi szolgálatot hoznának létre; az egészségügyi közkiadások GDP-arányos részesedését négy év alatt az európai átlagra emelnék; a betegségmegelőzést támogatnák államilag finanszírozott szűrőprogramok, valamint részvételre ösztönző intézkedések bevezetésével; az óvodai és iskolai tantervekbe beillesztenék a betegségmegelőzés ismereteit, és támogatnák a munkahelyi egészségfejlesztési programokat; a prevencióra koncentráló drog- és alkoholellenes stratégiát alakítanának ki (utóbbi némileg meglepő, tekintve, hogy az elmúlt évtizedekben a balliberális oldalon folytatott drogpolitika ezzel épp ellentétesen a drogliberalizációs törekvések mellett az „ártalomcsökkentést” helyezte a középpontba).

Az említetteken kívül olyan – hangzatos, de konkrétumokat nélkülöző – célokat tartalmaz a dokumentum, mint például a betegjogok maximális tiszteletben tartása, a népegészségügyi pálya vonzóvá tétele, a védőnők számának növelése, fizetésük és munkakörülményeik javítása, az egészségügyi teljesítményadatok átláthatóvá tétele és végül, hogy „a hosszú távon érvényes és a szereplők által elfogadott egészségpolitika érdekében konszenzust teremtő, bizalomerősítő mechanizmusokat kell kiépíteni”.

Az összefogás hat pártjának politikusai rendszeresen hangsúlyozzák, hogy sok kérdésben pártonként – adott esetben gyökeresen – eltérő elképzeléseik vannak, amelyeket nem egyszerű összehangolni. Így van ez az egészségügyben is. A közreadott dokumentum is kiemeli, hogy a benne szereplő kérdésekben egyetértés mutatkozik, de vajon mi a helyzet azokkal az elképzelésekkel, amelyekben eltérő állásponton vannak? Érdemes megvizsgálni azokat, amelyekről a kampányt vezető miniszterelnök-jelölt nyilatkozik, hiszen nemcsak az ő, de az egész ellenzéki összefogás hitelessége múlik azon, mennyire vehetők komolyan a kijelentései.

A balliberális oldal jelöltje többször is megfogalmazta az egészségügyre vonatkozó elképzeléseit. Mielőtt ismertetnénk őket, hozzáállásának érzékeltetéséhez érdemes felidézni tavalyi, a koronavírus-járvány harmadik hulláma idején tett kijelentését. Márki-Zay Péter úgy fogalmazott az ATV-ben: „Ha egyszer az összes tanár azt mondaná, hogy sztrájkolunk, és nem megyünk be, akkor Orbán Viktort térdre lehetne kényszeríteni. Ha az orvosok mondanák ugyanezt, megszűnik az egészségügy… Roppant nagy lehe­tőség van a kezükben.”

Az egészségügy üzlet?

A politikus 2018-ban egy politikai fórumon kijelentette, az egészségügy problémás helyzetén szerinte csak a „drasztikus magánosítás” segíthet, és hozzátette, hogy nem a biztosítót, hanem – a sürgősségi ellátás kivételével – a szolgáltatókat kell privatizálni. A véleménye azóta sem változott, 2021 nyarán egy interjúban úgy fogalmazott: „álszentség lenne azt mondani, hogy az egészségügy nem üzlet. Őszintén szólva én nyugodtabb vagyok, ha az egészségügy üzlet, mint hogyha nem üzlet”. Ez a mondat egyébként feltűnően emlékeztet Gyurcsány Ferenc egy 2006-ban kormányfőként elmondott beszédére: „az egészségügy közös társadalmi kincsünk, és üzlet is, kár ez utóbbit elhazudni”.

A magánosítás ötlete nem új elképzelés, az MSZP–SZDSZ-kormányok idején határozott törekvés volt, hogy a rendszer legalább részben profitorientáltan működjön. A Medgyessy Péter vezette kabinet 2003 júniusában olyan törvénytervezetet készített, amely lehetővé tette volna a magántőke kisebbségi tulajdonosként való bevonását az egészségügy üzemeltetésébe. A törvény elfogadása után a Fidesz az Alkotmánybírósághoz fordult, amely végül közjogi érvénytelenségre hivatkozva megsemmisítette a jogszabályt. Az ügyben később a Munkáspárt kezdeményezett népszavazást, amelyhez a jelenlegi kormánypárt is csatlakozott. A liberális és a szocialista politikusok akkor, csakúgy, mint most Márki-Zay Péter, a privatizáció mellett érveltek. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke kommunista időkre emlékeztető törekvésnek nevezte a népszavazási kezdeményezést, és hangsúlyozta, a szolgáltatások egy részének magánosításától nem lesz drágább az ellátás. A Fidesz ezzel szemben azt hangoztatta, hogy az egészségügy nem üzlet.

2003-ban a baloldal belekezdett a kórházak egy részének privatizációjába is: több város is profitorientált magán­cégeknek szervezte ki a helyi intézmények üzemeltetését. Márki-Zay Péter polgármesterként hasonlóan intézkedett a közétkeztetés területén: Hódmezővásárhely a városi nonprofit szervezet helyett egy nagy piaci szereplővel kötött szerződést a közszolgáltatás ellátására.

2007-ben jött a Gyurcsány-kormány talán legemlékezetesebb egészségügyi intézkedése: a kórházi napidíj és a vizitdíj bevezetése. E díjakat bármilyen egészségügyi szolgáltatás igénybevétele esetén mindenkinek be kellett fizetnie. A Fidesz­–KDNP népszavazást kezdeményezett az eltörlésükért, s a résztvevők több mint 80 százaléka egyetértését fejezte ki. Márki-Zay Péter 2019-ben így emlékezett vissza erre: „A kórházi napidíj és a vizitdíj a népszavazás óta Orbánéknál tabu. Mint ahogy bármiféle piacosítás. Nagy hiba!” Egy másik nyilatkozatában pedig így érvelt az egészségügyi szolgáltatók privatizációja mellett: „Ha kell, akkor fűszoknyás lányok mojitót szolgálnak föl, hogyha ezt valakinek a biztosítása vagy a saját pénztárcája fedezi.”

Bezárnának kórházakat?

Az ellenzéki összefogás egyéb területen is átalakítaná az egészségügyi rendszert. A koalíció legerősebb pártja, a DK több politikusa is beszélt már a kórházi rendszer centralizációjának szükségességéről. László Imre XI. kerületi polgármester az ATV-ben azt mondta, százhatvannégy fekvőbeteg-gyógyintézet van Magyarországon, ez szerinte indokolatlanul sok, kilencven-száz intézmény elég lenne. Komáromi Zoltán, a hatpárti összefogás DK-s egészség­politikusa ugyancsak ezen a csatornán úgy fogalmazott, hogy „sokkal jobban jár mindenki, hogyha arra a helyre viszik be, ahol minden, pénz, paripa, fegyver ott van egy helyen, és hogy ne legyen meglepetés. Egy alacsonyabb progresszivitási szintű intézmény nem rendelkezhet sem azokkal a műszerekkel, sem azzal az emberi erővel, szakértelemmel, annyi emberrel. Vannak műtétek, ahol négy-öt embernek kell a műtőben benn lennie. Egy kisvárosi kórházban ezt logikusan nem lehet megcsinálni.” Beszélt arról is, hogy tíz-tizenöt egészségügyi centrumot hoznának létre országszerte, és utalt arra, hogy megszüntethetik azokat a szülészeteket, ahol évente kevesebb mint ötszáz csecsemő jön világra – szerinte csak azok a biztonságosak, ahol leg­alább ennyi szülést levezetnek minden évben.

Érdekes okfejtésbe kezdett egy alkalommal Márki-Zay Péter is: egy Kiszomboron tartott lakossági fórumon a lakosoknak azt tanácsolta, hogy ha profi, speciális beavatkozásra, például szemműtétre van szükségük, azt ne Makón végeztessék el. „Vannak olyan speciális kezelések, amivel önök nem akarják, hogy Makóra vigyék önöket. A szemműtétek bizonyos fajtáira, a zöld hályoghoz hasonlóan nagyon ritka szembetegségekre az amerikai biztosító is azt mondja, hogy adok egy repülőjegyet, menjen el Indiába” – mondta.

A kórházi bezárás vagy összevonás ötlete is ismerős lehet a Gyurcsány-korszakból: az MSZP–SZDSZ-kormány megszorítási csomagja az egészségügyi intézmények egy részének bezárásával járt. Lakat került többek közt az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetre, és több kórházban megszüntették az aktív ellátást. Emellett az úgynevezett ágyszámleépítéssel 16 ezerrel csökkentették a kórházi férőhelyeket. A baloldali kormányok idején több mint 650 milliárd forintot vontak ki az egészségügyi rendszerből, 400 milliárdot az egészségbiztosítási alapból.

A Fidesz–KDNP-kormányok alatt 2018-ig 77 kórház, 54 szakrendelő és 97 mentőállomás újult meg, 23 új szakrendelő és 30 új mentőállomás épült. Összesen 22 milliárd forintot fordítottak a kórházak orvostechnológiai fejlesztésekre, és folyamatosan konszolidálták a kórházak adósságait.

***

Az egészségügy magánosítása nem megoldás

Szócska Miklós volt egészségügyi államtitkár a Mandinernek

Mi jelenti az alapvető különbséget a kormány­oldal és az ellenzék egészségpolitikája között?
Gyökeresen eltér a két politikai oldal elképzelése az egészségügyi rendszer működéséről. A kormány múlt évben bevezetett reformjával éles határvonalat igyekszik húzni a közellátás és a magánellátás közé, mert az nem működik, hogy a fizetőképes beteget viszik a magánpraxisba, a költséges kórképeket és a magánpraxisban való ellátások szövődményeit pedig a közellátásban kezelik. A 2010 előtti kormányok által képviselt neoliberális szemléletből viszont egyenesen következik a vizitdíj, a kórházi napidíj, valamint a – legalább részben – piaci alapon működő egészségügyi rendszer bevezetése.

Mit kell érteni piaci alapú ellátórendszeren?
A piaci alapú ellátás, például az Egyesült Államok egészségügyi rendszere magánbiztosítókra és magántulajdonú ellátókra épül. A kutatások szerint azonban ott is az egyházi, alapítványi intézmények működnek a leghatékonyabban. Az amerikai rendszer talán egyetlen hasonlósága a magyarhoz a health maintenance organization nevű komplex egészségügyi szolgáltatók léte. Ezeknél a biztosító és az ellátó intézmények is egy rendszer részét  képezik, s a foglalkoztatást is ők végzik. E forma szinte megfeleltethető a magyar egészségügyi rendszernek azzal a lényeges különbséggel, hogy ide­haza nem piaci alapon működik, az amerikai verzió viszont magában hordozza a profitorientált megoldások összes hátulütőjét.

Ezek szerint ön sem híve az egészségügyi ellátás privatizációjának…
Léteznek hiedelmek, amelyek szerint a piaci alapú ellátás jobb minőségű, professzionálisabb, de nem értek velük egyet. Az egészségügy magánosítása nem megoldás. A tapasztalatok szerint a piaci alapú egészségügyi rendszernek a világon mindenhol az a természete, hogy a szolgáltató a profitra koncentrál, ezért az alacsony kockázatú, hatékonyan végezhető ellátásokat elvégzi, a magas kockázatú, költséges eseteket pedig a közellátásba tolja. Ezzel felborul a kockázatközösség, amelynek az volna a lényege, hogy a „jövedelmező” és a „veszteséges” esetek a rendszeren belül kiegyenlítik egymást. Persze lesz olyan szolgáltatás iránti igény, amelyet a köz­ellátás sosem tud kielégíteni, de ezt külön, szabályozott keretek között kell biztosítani. A kockázatközösség és a szolidaritás nem komcsi hülyeség, hanem civilizációs vívmány.

Mit gondol a közelmúltban bevezetett egészségügyi reformról?
A közellátásban dolgozó orvosok bérének drasztikus emelése fontos lépés, és a legtöbb területen valódi béremelkedést jelent, de látszik, hogy további finomhango­lásra, korrekcióra lesz szükség. Óriási a nyomás az ellátórendszeren, sokan mennek át a magánszektorba dolgozni. Egyes szakmák – ilyen például a szülész-­nőgyógyászat – képviselői azért áramlanak ki a magánellátásba, mert az emelés ellenére a hálapénz kiesésével csökkent a jövedelmük. Természetesen nem minden orvos hagyja el a közellátást a bérek miatt, mert ott zajlik a kihívást jelentő, magas színvonalú szakmai munka: ott vannak a legfejlettebb diagnosztikai eszközök; a legkomplexebb kórképek diagnosztikai és gyógyítási képessége nincs meg a magánellátásban.

Hosszú távon mi jelenthet megoldást?
Az első lépés megtörtént, az intézkedés tiszta viszonyokat teremtett, innen lehet tovább építkezni, kiegyenlíteni az aránytalanságokat, további ösztönzőket beállítani. Nagy eredmény, hogy a legnagyobb tömegeket érintő paraszolvencia felszámolása folyamatban van, a megmaradt formák, az egyéb informális kifizetési csatornák átláthatóságán még dolgozni kell.

Az ellenzéki programban nem szerepel, de több politikus nyilatkozata alapján egyértelműnek tűnik, hogy kórházak bezárására készülnek. Mit gondol erről?
A kórházbezárás kérdését értelmezni sem tudom. Régen rossz, ha a kérdés így merül fel. Az ellátórendszert, pontosabban a rendszer kapacitásait kell úgy menedzselni, hogy hatékonyabban tudjon működni. Mondok egy erősen leegyszerűsített példát arra, hogy miért: régen a gyomorfekélyt a sebészeti osztályon kezelték, mára a gyógyszeres gyógyításnak köszönhetően – sok egyéb problémához hasonlóan – a járóbeteg-ellátás része lett. Sőt, egész szakmák, például a szemészet és részben a neurológia is túlnyomó részben „járóbetegszakma” lett. A felszabaduló emberi erőforrásra és sebészeti ágyakra, a korábban erre fordított költségvetésre a rendszer egyéb részein szükség van. Az orvostudomány folyamatosan fejlődik, ezért az alkalmazkodás állandó logisztikai munkát jelent. Vagyis a kórházakra és egyéb gyógyhelyekre szükség van, de a hatékony működéshez az kell, hogy a meglévő kapacitásokat a technológiához és a szükségletekhez igazítsuk, máskülönben rengeteg pénzt pazarolunk el. Gyógyhely nem veszhet el, de átalakulhat.

Visszatérő vitatéma, hogy szükség van-e önálló egészségügyi minisztériumra. Ön mit gondol?
Annak idején jól tudtam dolgozni államtitkárként, sőt a harcmodoromhoz talán jobban is illett, hogy kevésbé voltam látható. De egy futballhasonlattal élve: mindig az edző döntése, hogy milyen felállásban küldi pályára a csapatot. Az ágazat szempontjainál vannak magasabb szempontok, és én a fociban is utálom azokat a sztár­játékosokat, akik megsértődnek, ha nem lépnek pályára vagy lecserélik őket, esetleg nem azon a poszton kell játszaniuk, ahol szeretnének.

***

Nyitókép: MTI / Balogh Zoltán