Fekete dzsihád – Terjed az iszlamizmus Afrika mélyén

Marsai Viktor írása a Mandiner hetilapban.

2017. október 14-én hatalmas detonáció rázta meg Szomália fővárosát. Az Al-Shabaab terrorszervezet egyik tagja működésbe hozott egy kisteherautóba rejtett pokolgépet, miután az ellenőrző pontnál a rendőrök felfigyeltek a gyanús járműre, így nem tudott eljutni eredeti célpontjáig, Mogadishu nemzetközi repülőteréig. A pusztítás erejét növelte, hogy egy közelben álló üzemanyag-szállító teherautó gyúlékony rakománya miatt valóságos tűzvihar söpört végig a területen. A kontinens valaha volt legpusztítóbb robbantásos merényletében 20 épület omlott össze, és a hivatalos vizsgálat szerint 587 ember vesztette életét. A túlélők, hozzátartozók megrázó élményekről számoltak be, egy esetben például egy férfi mindössze felesége leszakadt kezére talált rá, amelyet az ujján viselt gyűrűről ismert fel. A szerencsétlen özvegy és az árván maradt gyermekek esete kapcsán felmerült a kérdés, hogy vajon muszlim temetkezési szertartással el lehet-e temetni egy csonkot, amely a szerettükből maradt. Ez nem egyedi probléma volt: 160 áldozat holttestét, illetve maradványait nem sikerült azonosítani a merénylet után.

A fekete kontinens nem a 21. században ismerkedett meg a dzsihádizmussal: különböző formákban korábban is fel-felbukkant, gondoljunk csak a Szokotói Kalifátus 19. század eleji megalapítójára, Uszmán dan Fodióra vagy a szomáliai nacionalizmus egyik vezéralakjára, Maxamed Cabdulle Xasanra egy évszázaddal későbbről, akik szolgálatukba állították az iszlám szélsőséges értelmezését annak érdekében, hogy elérjék politikai céljaikat. A 20. század második felében aztán az egyiptomi Muszlim Testvériség köpenyéből számos olyan csoport bújt ki, amely kifejezetten erőszakos tanokat hirdetett. Az Al-Káida alapítója, Oszáma bin Láden jelentős inspirációt kapott ezektől a csoportoktól az egyiptomi Ajman az-Zaváhirí révén: a terrorszervezet vezetőjének jobbkeze lett, majd halála után átvette a helyét.

Az 1990-es években az Al-Káida inspirálta modern iszlamista terrorcsoportok kétféle módon vetették meg a lábukat Afrikában. Egyrészt több ezer, korábban a szovjetek ellen küzdő harcos tért vissza Afganisztánból, aki már magába szívta a dzsihádizmus új szellemét, és fontos szerepet játszott a helyi mozgalmak létrehozásában és működtetésében. Másrészt az évtized mintegy felét maga Oszáma bin Láden is Afrikában töltötte, Szudánból 1992 és 1996 között személyesen felügyelte a kelet-afrikai Al-Káida-csoportok kiépülését. Bár 1998-ban a terrorszervezet pusztító merényleteket hajtott végre Kenyában és Tanzániában, amelyekben több mint 200-an haltak meg, Bin Láden és az emberei ugyanazt a hibát követték el, mint a világ többi részén: egy kifinomult, ideológiai alapokon álló szervezet felépítésére vállalkoztak, amely nem rezonált a helyi igényekre és viszonyokra. Jól mutatta ezt, hogy az Al-Káida első szomáliai próbálkozásai csúfos kudarccal végződtek, mivel külföldi harcosai nem igazodtak el a bonyolult helyi klánstruktúrák között, és folyton attól kellett tartaniuk, hogy valaki elárulja őket.

Sikeresebbek voltak a lokális szereplőkből építkező csoportok, ezek vezetői ugyanis többnyire felismerték, hogy csak akkor van esélyük a túlélésre, ha a globális dzsihádista narratíván túl valami konkrét dolgot is tudnak ajánlani a helyi közösségeknek. Az algériai gyökerű Iszlám Magrebi al-Káida, a szomáliai Al-Shabaab vagy a nigériai Boko Haram helyesen mérte fel, hogy tagjait kevésbé érdekli az arab–izraeli konfliktus aktuális helyzete vagy Washington külpolitikája: sokkal inkább mozgatja őket a helyi kormányokkal szembeni elégedetlenség, a rivális etnikai csoport vagy klán elleni sikeres rabló hadjárat vagy épp a napi betevő megszerzése a családtagoknak. Nem véletlen, hogy az Iszlám Magrebi al-Káida bekapcsolódott a fegyver- és kábítószer-csempészetbe, az Al-Shabaab a klánküzdelmekbe a marginalizált csoportok oldalán, a Boko Haram pedig rendszeresen támadta a biztonsági erőket és a kormányhivatalnokokat, akikben a Csád-tó környékén lakók gyakran csak a távoli főváros korrupt és erőszakos képviselőit látták.

Az afrikai dzsihádista szervezetek megerősödéséhez a véletlen és ellenfeleik szarvashibái is hozzájárultak. A Boko Haram esetében például a nigériai kormányzat törvénytelen eszközökkel likvidálta a csoport karizmatikus alapítóját és vezetőjét, Mohammed Yusufot, aki a saría bevezetését szorgalmazta, és elvetette az erőszak alkalmazását. Yusuf halálával aztán az az Abubakar Shekau került a szervezet élére, aki a kontinens egyik legvéresebb, napjainkig 40 ezer halálos áldozatot követelő terrorhadjáratát indította el azzal érvelve, hogy ez az egyetlen eszköz, amelyből ért a nigériai elit, hiszen lám, a tárgyalásos megoldást szorgalmazó Yusufot is meggyilkolta. Az Al-Shabaab felemelkedéséhez pedig nagyban hozzájárult az etióp hadsereg 2006-os inváziója, amely a harcedzett dzsihádisták vezetése alatt rövid időre egységbe forrasztotta a viszálykodó szomáli klánokat, és ezreket bírt rá a csatlakozásra – nem vallási-ideológiai, hanem nacionalista alapokon.

A szélsőséges csoportok térnyerését segítette, hogy az esetek többségében nem állt velük szemben olyan szervezett hatalom, amely gátat tudott volna szabni felemelkedésüknek. A terroristák vagy bukott államokban vetették meg a lábukat, mint Szomália, vagy olyan törékeny országok periferiális területein, ahol a központi hatalom csak mérsékelten volt jelen, mint Mali vagy Nigéria. Egyes vélemények szerint még az is előfordult, hogy a központi szervek nem is siettek annyira a csoportok felszámolásával. Mali kapcsán például több elemzés azt állítja, hogy Bamako kezdetben nem aggódott az Iszlám Magrebi al-Káida érkezése miatt, mert a terrorszervezet elsődleges területe Algéria volt, és egyfajta gentlemen’s agreement keretében a dzsihádisták nem támadtak helyi célpontokat, az általuk működtetett illegális tevékenységből pedig a helyi hivatalnokoknak – sőt magasabb politikai köröknek – is csurrant-cseppent.

Egy idő után azonban kiderült, hogy a terroristák nem megbízható szövetségesek – viszont sokkal jobban vannak megszervezve, mint partnereik, és fölébük kerekedtek. Még 2016-ban is arról nyilatkozott több szomáli, hogy vitás ügyeik rendezésére a kormány ellenőrzése alatt álló területről inkább átmentek az Al-Shabaab által működtetett bíróságokra, mert azok kevésbé korruptak, és megbízhatóbbak, mint a hivatalos szervek. A Csád-tó medencéjében pedig arról számoltak be helyi lakosok, hogy az első érdemi egészségügyi szolgáltatásokat nem az államtól, hanem a területet ellenőrző dzsihádistáktól kapták. Mindez mutatja egyébként e szervezetek innovatív képességeit is. A szélesebb közvélemény csak az Iszlám Állam iraki és szíriai felemelkedésekor találkozott azzal, hogy szélsőséges iszlamista csoportok területet ellenőriznek és közigazgatást működtetnek, az Al-Shabaab viszont már 2009-től három magyarországnyi terület és ötmillió ember napi életét szervezte meg, a Boko Haram pedig ugyanezt tette Nigériában nyolcvanezer négyzetkilométeren. Egyszerre nevetséges és végtelenül elszomorító, hogy Szomáliában az a mondás járja: az országban az utóbbi egy évszázadban senkinek nem sikerült adót beszednie, kivéve az Al-Shabaabot. Az afrikai dzsihádista szervezetek az internetben rejlő lehetőségeket is kihasználják, legyen szó toborzásról, pénzszerzésről vagy narratívájuk propagálásáról.

A helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás persze problémákat is okoz, nevezetesen a helyi dinamikák és kihívások megjelenését a szervezetekben. Bármely mozgalmat nézzük is, a szélesebb toborzással az etnikai és klánfeszültségek a szervezeteken belül is megjelentek, és gyakran súlyos problémák forrásává váltak; az Al-Shabaab csak véres belső tisztogatásokkal, a Boko Haram pedig szakadással tudta kezelni a helyzetet. Az idő múlása sem tett jót a csoportoknak: tíz év háborúskodás után egyre többen kérdezték, hogy hol van már a vágyott, sokszor megígért új világ, amelyet a saría és a jólét jellemez majd. Emiatt az Iszlám Állam megszületésével sokan az új globális hálózat felé fordultak, azt remélve, hogy majd az hozza el a szép új világot. Hamar kiderült azonban, hogy a helyi szervezetek néhány technológiai újításon kívül, mint a közösségi média professzionális használata vagy a drónok megjelenése, nem sok mindenre számíthatnak.

Afrika – és a világ – tragédiája azonban az, hogy a terroristák ellenfelei, a helyi politikai elitek gyakran még kevesebbet tanultak és fejlődtek, mint a szélsőségesek, sőt gyakran megosztottabbak és szűkebb látókörűek náluk. Az utóbbi évek másik szomorú fejleménye, hogy az afrikai dzsihádista szervezetek regionalizálódnak, és kihasználva a kontinens porózus határait, illetve a mindenütt tetten érhető elégedetlenséget, gyorsan terjednek át más, békés országokra. Ennek dinamikáját jól mutatja, hogy az ACLED amerikai kutatóintézet statisztikái alapján 2009 és 2018 között több mint a tízszeresére, 288-ról 3050-re nőtt a dzsihádista támadások száma Afrikában, s öt ország helyett már tizenhárom szenvedett rendszeres merényletektől. A helyzet azóta tovább romlott: Burkina Faso és Mozambik után a Kongói Demokratikus Köztársaság és Uganda lett a terrorizmus új színtere, és több szakértő is attól tart, hogy a csoportok tovább terjeszkednek a Guineai-öböl felé, illetve a kelet-afrikai partvidéken.

Egészen biztos, hogy a kontinens egyedül nem lesz képes megbirkózni a futótűzzel. Nem véletlen, hogy számos szereplő – köztük Magyarország is – az afrikai katonai szerepvállalás növelése mellett döntött. Az sem, hogy ezzel párhuzamosan egyre nagyobb figyelem hárul azon strukturális kihívások orvoslására, mint a klímaváltozás vagy a mélyszegénység, amelyek kiváló táptalajt jelentenek a dzsihádizmus terjedésének. Kétségtelenül igaz azonban, hogy a megoldás a helyi politikusok és társadalmak kezében van: nekik kell megtalálniuk és kialakítaniuk azt a konszenzust és közös minimumot, amely egységbe forrasztja őket a szélsőségesekkel szemben, s túlmutat a parciális érdekeken és a napi politikai vitákon.

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója.

Nyitóképen: Felégetett boltok sora a nigériai Aunóban az Iszlám Állam Nyugat-afrikai Tartománya terrortámadása után. Fotó: AFP / Audu Marte