A mában kell élni, de nem a mának – Korzenszky Richárd a Mandinernek

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

„Bárcsak minél többen volnának, akik rádöbbennek arra, hogy ajándék az élet, a család, a közösség, a kultúra” – nyilatkozta korábban. Mi hiányzik ehhez a felismeréshez, és mi akadályozza?
Olyan világban élünk, amelyben a gazdasági fejlődés áll a középpontban. Fogyasztói társadalomban. Fogyasztásra biztat körülöttünk minden: ez jár neked, ez nem hiányozhat, élj a pillanatnak, élvezd itt és most! Aki a pillanatnak él, annak nem jelent semmit a múlt, és nem törődik a jövővel sem.

Megint önt idézem: „Nem vagyok fotóművész. Látni vágyok, nem csupán nézni. A fényképezés ehhez segített és segít ma is: meglátni a látszólag jelentéktelen dolgok mögött rejtőző mélyebb valóságot.” Hogyan kell ezt?
Törekedni kell a csendre, nem szabad félni tőle.

A nagy zsongásban lehetséges ez?
Elérhetetlennek tűnik, pedig csak bátorság és erő kell hozzá. Nem félhetünk önmagunktól! A legtöbben azért nem mernek csendben lenni, mert félnek meghallani azt a bizonyos belső hangot, amit úgy hívunk, lelkiismeret. Ez vonatkozhat arra, ami már megtörtént, és arra is, amit majd tenni akarok. Tehát alapvetően lelkiismeretlen világban élünk, a pillanatban történő cselekvést nem gondoljuk át előre, a következményeket sem utána.

Pedig Jézus is azt mondta: ne a holnapra vagy a tegnapra, hanem a mára gondoljatok!
A mában kell élni, de nem a mának. A megélt pillanatból épül az, amit jövőnek nevezünk, majd később úgy hívunk, hogy múlt. De nem szabad félni attól, hogy ma itt legyek, s odafigyeljek a másik emberre. A legtöbbeknek állandóan az jár a fejében, hogy mit fog majd tenni. Ezért nincsenek valódi találkozások, őszinte baráti beszélgetések, hiszen az ember elfut saját maga elől, a pillanatból, a holnap miatt aggódik, így nem jut ideje és ereje megtenni azt, amit most kell.

Többször említette a pannonhalmi iskolát, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szerzetesi hivatás mellett döntött. Mit adott ez az iskola?
Valóban, azért lettem szerzetes, mert pannonhalmi diák voltam. Olyan emberekkel találkoztam, akiknél megtapasztaltam: a helyükön vannak, fontos az életükben az Isten szolgálata az embereken keresztül. Számos élményben volt részem, amikor megéreztem, egy csodálatos világ része vagyok. A pannonhalmi naplementéktől és -felkeltéktől azóta sem tudok szabadulni, minden alkalommal külön csoda. A bazilika ünnepélyes liturgiája, szentmiséi ugyancsak közelebb vittek a közösséghez és az imádsághoz. Ez mindig dicsőítése annak, ami titok, de ami van. Sokszor megtapasztalhattam azt is, hogy eszköz lehettem az Isten kezében találkozások, beszélgetések, vigasztalások révén. Volt, hogy akivel beszélgettem, annak az élete egyszer csak elrendeződött. Nem az én érdemem volt persze, hanem a Lélek jelenléte.

„Nem mindegy, meg tudjuk-e őrizni identitásunkat, meg tudunk-e maradni magyarnak ebben a forrongó Európában” – nyilatkozta korábban. Mit jelent magyarnak lenni?
Magyarnak lenni elsősorban vállalás. Sorsközösség. Kulturális együvé tartozás. Nem magyarkodás, hanem a gyökereink vállalása, ápolása. Amit Radnóti így fogalmaz meg: „S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton”.

Ha már gyökerek: sokan a régi értékek megbecsülését hiányolják, viszont Európa nagy részén évtizedek óta béke van a népek között.
A béke több, mint a fegyveres háború szüneteltetése. Nincs béke Európában. Gyűlölet tapasztalható sokfelé. Egymás elfogadása hiányzik, illetve a különbözőségekben is jelen lévő értékek tisztelete. Ezt ki kell mondani.

Az erős nemzeti identitás háborút szül – hallhatjuk olykor. Mit gondol erről?
Az erősebb nemzeti identitásból nem kell hogy háború támadjon. Akik tudják – és nem beképzelik – magukról, hogy kik, különbözőségeik ellenére is képesek megérteni egymást. Ha fontos számunkra a saját kultúránk, anyanyelvünk, történelmünk, akkor megértjük, hogy a másik nemzetnek is fontos ugyanez.

Egyáltalán keresztény ma Európa, illetve  Magyarország? Mit jelent kereszténynek lenni az egyén és a társadalom szintjén?
Keresztény gyökerei vannak Európának és Magyarországnak, de a gyökereink mélyebbre nyúlnak, mint a kereszténység. Az európai kultúra az antikvitás és a Biblia kettős pillérén nyugszik, ám a kereszténység már több, mint kultúra. Az is. Több, mint tanítás. Az is. A kereszténység azonban mindenekelőtt életforma, vállalás, szolidaritás. Ezek nélkül a kereszténység jámbor szólam csupán.

Nagy viták zajlanak a genderjogok, az lmbtqi-lobbi és a családvédelem kapcsán Euró­pában, a magyar kormány igen határozott álláspontot foglal el, amiért sok kritikát és támadást kap. Jól tesszük, ha beleállunk ezekbe a konfliktusokba? Mondhatja magát valaki katolikusnak úgy, hogy közben támogatja például a melegházasságot?
Vannak kérdések a keresztény ember számára, amelyek nem jelenthetnek vitatémát. Elfogadom-e, hogy létezik tőlem független rendje ennek a világnak? Elfogadom-e, hogy nem én hoztam létre a világegyetemet? Az Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. A jövő a férfi és a nő szeretetkapcsolatától függ. Nem mindegy az utánunk következő nemzedékeknek, hogy milyen légkörben nőnek föl. A házasság egy férfi és egy nő életre szóló kapcsolata. Az azonos neműek párkapcsolata az ő magánügyük. Jogszabályokkal nem lehet megváltoztatni a világ Isten teremtette rendjét.

A keresztény örökséghez kapcsolható értékek ma Európa-szerte támadás alatt vannak.
Láthatjuk a történelemben, hogy bizonyos kultúrák eltűntek. Amit mi keresztény gyökerű európai civilizációnak nevezünk, nem kapta meg azt az ígéretet, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta. Ezt a kereszténység kapta meg. Meggyőződésem, hogy az élvezetre berendezkedett, a pillanatnak élő mai társadalom a végnapjait éli. Ettől nem kell világgá mennünk, észre kell venni a meglévő kis közösségeket, ha úgy tetszik, sejteket, például a nagycsaládokat. Ezeken a szigeteken a kereszténység tovább fog élni, de stratégia kell a túlélésre, az értékek megmentésére. Erősítenünk kell egymást! Jézus sem tömegegyházról, hanem mustármagról és kovászról beszélt. Keservesen tapasztaljuk a népegyház szétesését, öröm viszont, hogy vannak közösségek, amelyekben él még a hit. Ők tudnak szemben úszni az árral. Van egy jó példám erre a kiállásra. A Bibliából tudjuk, Jézus tevékenysége kezdetén elment Keresztelő Szent Jánoshoz a Jordán vizébe belemerítkezni. Azért oda, mert azon a részen a folyam egy gázlónál találkozik a Holt-tenger sós vizével. Ennél a pontnál a halak nagy tömegben fordulnak vissza, nehogy elpusztuljanak. Ez a túlélésük kulcsa. Vagyis: eddig és ne tovább! Így kellene az egyháznak is képviselnie az értékeit és az elveit a környező világ új elképzeléseivel szemben.

Nem kellene idomulni valamennyire? Sokat változott a világ az elmúlt évezredekben, a nyugati protestáns egyházaknál már leszbikus lelkipásztorokat is találni.
A krisztusi felszólítás ma is érvényes: „Ne alakuljatok ehhez a világhoz!” A keresztényeknek feladatuk jelen lenni a világban. Jézus azt kéri az Atyától, óvja meg tanítványait a gonosztól, a missziós parancs azonban ehhez a világhoz küldi őket.

Az egyházak állami támogatása politikai kampánytéma is. Egyes ellenzéki közszereplők rendre felvetik, csökkenteni kellene ezeket a forrásokat, kormányra kerülésük esetére ezt is ígérik.
Minden kormánynak kötelessége megőrizni a kulturális örökséget. Az azonban, hogy az egyházak most ilyen mértékben kapnak támogatást, csak részben jó, hiszen olykor hirtelenjében, rövid határidőket szabva történik mindez – már ami az építkezéseket és felújításokat illeti. A munkálatokat ráadásul nehezítik a bürokratikus szabályok, a folyamatos áremelkedés is. Így nehéz tervezni. Az egyházaknak juttatott állami pénzt egyébként három részre kell bontani. Az egyik a közös kulturális örökség megőrzése, a műemlékvédelem. A templomokat akkor sem szabad ledózerolni, ha egyetlenegy hívő sem volna. A másik elem, amikor közfeladatot vállalunk át – idetartozik az idősgondozás, az oktatás és az egészségügy területén végzett munkánk finanszírozása. Megjegyzem: régi, közkeletű tévedése a baloldali politikusoknak, hogy a felekezeti iskolák több állami támogatáshoz jutnak, mint az államiak. Ez nem igaz. Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy az egyházi intézmények ugyanazt a pénzt mintegy húsz százalékkal gazdaságosabban használják fel. Az egyházi iskoláknak ugyanis valódi gazdájuk van. A harmadik rész a hitéleti támogatás. Mondják, az egyházak, a hívők tartsák el magukat. Ebben lehet igazság, ám az első két kategóriánál alapvetően állami feladatról van szó, arra semmiképp sem vonatkozhat ez a felvetés. Egyébként a templomba járók is adófizetők, úgyhogy ez valójában vakvágányra vezető mesebeszéd.

Az egyházaknak a kommunizmus előtt voltak birtokaik, működő tőkéjük, tudtak gazdálkodni. Most ez nem lehetséges.
Valóban. A rendszerváltozás utáni kárpótlási törvények szerint az ilyen ingatlanokra nem terjedt ki a rendezés, csak konkrét funkciókra lehetett bizonyos épületeket visszakérni, de pénztermelésre alkalmas vagyonelemeket, például föld­területet nem. Mostanában vannak próbálkozások az egyházi turizmus fejlesztésére, az ebből származó adóbevétel is az államnál vagy az önkormányzatoknál jelenik meg. Mindezeket is figyelembe kell venni, amikor valaki az egyházak támogatását veszi számba.

Mindenesetre látványosan kevesebben vannak ma a templomokban, a statisztikák is erre utalnak. Nemcsak Európa, Magyarország is egyre szekularizáltabb. Mi ennek az oka?
Egyfelől az embereknek téves egyházfogalmuk van, egyfajta társadalom- vagy politikaformáló tényezőt keresnek benne. Ahogyan Jézust is félreértették, a zsidók politikai messiást vártak, a római iga alóli felszabadítót, aki ingyenkenyeret ad, sokan ma is mást várnak az egyháztól, mint ami a lényege. Emellett eluralkodott a keresztény gyökerű európai társadalomban a fogyasztói szemlélet, ennek is jelentős hatása van. Az és addig számít embernek, aki és amíg produktív, mert olyan javakat állít elő, amelyeket el lehet adni, és ezáltal meg lehet gazdagodni. Az átlagember elsősorban az anyagiaktól várja a boldogságát. Az egyház mást hirdet. Feltehetjük a kérdést: arra neveljük a gyereket, hogy boldoguljon, vagy arra, hogy boldog legyen? Több mint negyven évig közvetlen kapcsolatban voltam az oktatásüggyel, s egy kezemen meg tudom számolni azokat a szülőket, akik ez idő alatt azt kérték, segítsük a gyermeküket boldognak lenni. De akár név szerint is fel tudnám sorolni azokat a milliomosokat vagy milliárdosokat, akik boldogultak, de nem bírták ki az életet. A birtoklás nem egyenlő a boldogsággal.

Ez a mai kor újdonsága?
Az emberben mindig is megvolt a birtoklásvágy. Természetesen szükség van anyagi javakra a normális emberi létezéshez. Csakhogy ez önmagában kevés, ráadásul a felhalmozás sokszor lehetetlenné teszi, hogy az ember emberrel foglalkozzon. Sőt azt is, hogy egyáltalán magával törődjön. Ismerek olyan gazdag embert, akinek három nyaralója is van a Balaton mentén, de egyikben sem tud eltölteni akár csak egy hetet, mert nincs rá ideje, a fenntartásukhoz rengeteget kell dolgoznia. Mára a családja is szétesett, maradtak az örökösödési viták az összegyűjtött javakról. Nem tévedés: egy kalyibában nyugodtabban, boldogabban, kiegyensúlyozottabban lehet élni, s nézni a napfelkeltét meg a napnyugtát.

Vagy a fű növekedését – ahogy önről mondta Jankovics Marcell.
„Korzikám, van-e még fűnövés?” – valóban, mindig ezt kérdezte tőlem. Mert a Korzi azt fényképezi, hogyan nő a fű.

Ebben a rohanó világban kifejezetten értelmetlen idő­töltésnek tűnik.
Pedig egyáltalán nem az. Sőt. De szoktam télen az ablakból figyelni a madarakat is. Várok rájuk. Van egy hatszázas objektívem, azzal nagyszerű „arcképeket” tudok készíteni, ha türelmes vagyok.

Az advent is a várakozásról szól. Hogyan lehet a hétköznapi életben visszatalálni a betlehemi egyszerűséghez?
Nem karácsonyi téma, illetve hasonlat, de talán valamit megvilágít. Szívesen horgászok. Ahhoz azonban le kell ülni, s néha igen sokat várni a halra – akárcsak a természetfotózásban a megfelelő pillanatra. Ehhez bátorság is kell. Egy gyermek születését is ki kell várni, s nagy élmény számomra, amikor volt diákjaim, ismerőseim családot alapítanak, és örömmel közlik, hogy kisbabát várnak. Ez azonban korántsem üres várakozás, éppen ellenkezőleg: az egész életet át tudja alakítani, a teljesség felé irányít. Így van ez az adventtel is.

„Nem mi vagyunk az urai ennek a világnak. De felelősek vagyunk érte” – mondta. Épülhetünk a pandémiából, lehet kedvező hozadéka ennek az időszaknak?
A világjárványnak lehetne kedvező hozadéka, de nagyon félek attól, hogy sokak számára nem lesz. Mert azt gondoljuk, hogy valamit elveszítettünk, és amint mód van rá, be kell pótolnunk mindent: utazást, vásárlást, élvezeteket, amit csak lehet. Pedig meg kellene tanulnunk igazán élni. Jó volna, ha a kijelentés igazságát át tudnánk érezni: fontosabb lenni, mint tenni. Többet kellene törődnünk egymással, és a nagy rohanás helyett le kellene lassulnunk, hogy valóban értékelni tudjuk azt, amit úgy hívunk: élet.

Személyesen hogyan élte, éli meg a koronavírus tobzódását?
Nem egyszerű senkinek a helyzete. Szerzetes vagyok, közösségben élek. Jó volt megtapasztalni, hogy a fiatalabbak milyen gondossággal figyeltek és figyelnek ránk, idősebbekre. Sok meghívás, előadás, amire felkértek, elmaradt. Viszont sokkal többet tudtam olvasni. Elolvastam például harmadszor is a Háború és békét. Egészen másként szólítanak meg idősebb korban az igazi alkotások, mint évtizedekkel ezelőtt.

Mit jelentett önnek a Nemzetközi eucharisztikus kongresszus, Ferenc pápa látogatása? Miben kellene esetleg változnia, újulnia az egyháznak?
Személyesen nem voltam jelen a kongresszuson. Boldog vagyok, hogy nagyszerű közösségi élményben lehetett mégis részem. Egy világméretű asztalközösség, imaközösség élményét tapasztaltam meg. Örültem azok lelkesedésének, akik személyesen részt vettek, és beszámoltak. A péteri szolgálat lényege – és Ferenc pápa ezt valósította meg –, hogy erősítse meg a hitben a testvéreket. Ez történt. Fiatalok sokasága, életereje vált láthatóvá. Már utaltam rá, hogy az egyház elsősorban nem szervezet, hanem élő közösség. Erre van nagy szükség: az élő közösségekre, az egymást erősítő, egymással szolidáris kapcsolatban lévő, élő és éltető közösségekre. Leírni nem tudom, mit éreztem, amikor a pápai szentmise előtti estén hatalmas tömeg kísérte az oltáriszentséget a Hősök terére. Több százezer ember. Ők nem pápát látni mentek, hanem együtt imádkoztak. Természetesen a pápai szentmisén részt vevők élménye is lényeges: tanúságtétel a világ előtt, hogy vagyunk, akiknek fontos Jézus ügye. És felejthetetlenek Ferenc pápa szavai: „Ne csodálói legyetek Krisztusnak, hanem követői!”

Mit üzen nekünk karácsony ünnepe ebben a bizonytalan, járvány sújtotta időben? Hogyan találkozhatunk Krisztussal a sokszor sűrű és kavargó életünkben?
A világjárvány elgondolkoztatja az embereket. Jó volna, ha meg­éreznénk: az élet, a létezés ajándék. Egyáltalán nem magától értetődik, hogy vagyunk. Meg kell becsülni az életet. A kereszténység lényegéhez tartozik, amit Jézus az ítéletről mond: „Éhes voltam, és adtatok ennem.” Krisztussal a másik emberben találkozhatunk, az elesettekben, a rászorulókban, a betegekben, az öregekben, a hontalanokban. Kemény kihívás ez mindannyiunk számára.

Mit kíván az ünnepre Magyarországnak?
Azt, hogy ne szakadjon szét, a legkülönbözőbb emberek is vegyék észre azt a fényességet, amely valamennyiünknek világít. Ugyanaz a nap kel föl mindenkinek. Ne legyünk gyűlölködők, tudjunk egymásról jót mondani, és becsüljük meg az emberi méltóságot, függetlenül attól, kinek mi a felfogása! Ne felejtsük el, Jézus mindenki számára megszületett, csak rajtunk múlik, elindulunk felé vagy sem.

*** 

Nyitókép: Földházi Árpád