A pokol nem más, mint alacsony tudati szint

„Test és a lélek a halálunk után talán külön utakra lép. Az előbbi elenyészik, az utóbbi azonban a tér-idő kontinuitásból kilépve megszabadul a kötöttségektől és halhatatlan lévén új formát keres magának. Talán, írom, és nem véletlenül. Hiszen nagyon sokan hiszik azt is, hogy sejtek, atomok, szerves és szervetlen részecskék a puszta véletlen folytán csak úgy összeállnak, elrendeződnek mondjuk a szomszéd Pista bácsivá, aztán amikor vége az életnek, mindenestül felbomlanak, megszűnnek.

Valaha magam sem tudtam, a végső, legfontosabb kérdésre milyen választ adjak. A természet megfigyelése segített a válasz megtalálásában. A világot, benne minden szereplőjével, emberrel, állattal, növénnyel, elemeivel, mint a víz, a levegő, tűz és a szél bizonyosan teremtették. Kristálytiszta logika alapján, kölcsönhatásokkal, ok-okozati viszonyokkal és törvényszerűségekkel létezik minden, ami körülvesz bennünket, benne magunk is. Létünk nem puszta véletlen műve. Születésünk és halálunk célrendszere azonban rejtve marad előttünk, egész életünkben érezzük a korlátainkat – ez pedig alázatra tanít. Annak biztos tudatára, hogy vendégek vagyunk itt. Nem akartuk, nem kértük és nem választottuk az életet, hanem ajándékba kaptuk.

Csak gyermekfejjel képzeljük azt, hogy a pokol vörös lángnyelvek mardosta kietlen földalatti barlang, ahol a láncra fűzött lelkek az örökkévalóságig kiáltoznak, és kéjenc ördögök tépdesik szegény lelkek testét (ugye, milyen mókás képzavar?) Nem, a pokol nem ilyen, legalábbis semmi köze a hitbuzgalmi iratok ábrázolásaihoz. De hogy ellenpárjával, a mennyországgal együtt az archaikus ember mit óhajtott szimbólumba csomagolni pokol címszó alatt, talán felfejthető.”

Nyitókép: Szentesi Zöldi László Facebook-oldala