A boszorkány

2021. augusztus 25. 20:02

Győrffy Ákos

Délután három körül értem fel az erdőnkbe. Az erdőnk valójában az anyám erdeje, amelyet a rendszerváltozás környékén kapott vissza, miután a szüleitől elvették a negyvenes évek végén. A kommunisták vették el a nagyszüleimtől, így lenne pontos ez a magyar mondat. Persze nem annyit kapott vissza, mint amennyit a szüleitől elvettek a kommunisták, hanem jóval kevesebbet. Időközben valahogy eltűnt belőle egy darab, a térképen kissé összezsugorodott. Nagyszüleim idejében málnás volt itt, mára elhanyagolt, bozótos, itt-ott beerdősült területté változott. Nagy nehezen rászántam magam, hogy kijöjjek végre fát vágni. Nyár eleje óta készültem rá, de valahogy mindig eltolódott az időpont. A fenének van kedve hőségben fákat döntögetni. Először rá sem ismertem a helyre, annyira megváltozott legutóbbi ittlétem óta. A környéken letarolták az erdőt, itt-ott hagytak csak meg néhány elvadult gyümölcsfát. Egyelőre a régi, lábon kiszáradt fákat vágom csak ki. Ahogy elnézem, ez erre a szezonra még elég lesz, de jövőre neki kell majd mennem az élő fáknak is. Lepakolok a kis tisztáson, amelyet még tavaly tavasszal tisztítottam ki. Egy idősebb tölgyfa áll a közepén, nem messze egy hatalmas, öreg vadcseresznye, körben növendék gyertyánok. Ezt a tisztást a Jóisten is egy kunyhó helyének teremtette, már ki is találtam, milyen legyen. Feltöltöm benzinnel a láncfűrészt, töltök a lánckenő olajból is, aztán rágyújtok, és megnézem sorra a mára betervezett fákat. Szoktam büszkélkedni vele (persze leginkább magam előtt), hogy soha nem félek egyedül az erdőn. Aludtam már kint egyedül, sokszor sötétedett rám mindenfelé a Börzsönyben, de nagy berezelések sosem voltak. Nem mintha olyan hihetetlenül bátor lennék, de ez valahogy kimaradt, olyan nevetségesnek is tűnt mindig, hogy félni kellene az erdőben. Mitől kellene félni? Nekiálltam az egyik vastagabb, dupla törzsű, kiszáradt fának, de nem számítottam ki pontosan a dőlésszöget, nem jó irányba dőlt a törzs, nem az út felé, hanem be, a sűrűbe, a fiatal fák és a vadrózsabokrok közé. Fenn is akadt, kezdődhetett a kínlódás. Valahogy le kellett húzni talajszintre. És ekkor, a nagy kínlódásba belekezdve éreztem azt, hogy a hátam mögül valaki figyel. Leállítottam a fűrészt, hátrafordultam, és benéztem a sűrűbe. A terület belső része szinte járhatatlan, bele sem merek gondolni, hogyan fogom egyszer kipucolni. Ebbe a sűrűbe néztem bele, és persze nem láttam semmit, csak a beszűrődő délutáni napfényt a ritkásabb részeken. A fűrész rettenetes hangja után szinte letaglózott a mélységes csend. Térerő itt nincs, akármi történik az emberrel, könnyen bajba kerülhet.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés