A mindennapi életemben, ha csak egy kést leejtek, összetörök egy poharat, nem találok valamit, megbotlom, vacakol reggel az autóm elinduláskor, vagy bármi rossz történik velem, mindig átgondolom, mit rontottam el, mi az üzenete ennek, miért fog vissza az élet, akárcsak néhány percre. Felteszem a kérdést, mit kell másként tennem/gondolnom. Ezt felelősségvállalásnak nevezem, és önmagamra nézve kötelezőnek tartom, az önvizsgálat nálam folyamatos.
Amikor viszont másokat ér valami szörnyű csapás, sosem ítélkezhetünk. Soha! Olvastam annak idején a fukushimai atomkatasztrófa után, hogy a japánok biztosan közösségi szinten járnak rossz úton, ilyen véletlenül nem történik -- írták. Azt gondolom, annál nagyobb gonoszságot nem tud egy ember elkövetni mások ellen, mint hogy ő maga feljogosítja magát, hogy egy pillanatra a Mindenható szerepét magára öltse, és utólagosan az ő szemszögéből elkezdje magyarázni, miért történt egy tömegkatasztrófa.
Most emberek ezrei keresik Nyugat-Európában a hozzátartozóikat, készülnek temetésekre, és arra, hogy újrakezdjék, mert egy élet munkája ment tönkre, komplett régiókban, tízezrek számára.