Az őrkutya – a nyilvánosság kapuőreinek felelősségéről

2021. április 14. 7:38

Veczán Zoltán
Mandiner
A médiacsaholás eredője az, hogy az oltás nem is véd, meg még bele is lehet halni. Mindennek kapcsán a politikum és a sajtó felelőssége is jókora.

Bátor, fegyelmezett, felismeri a valós fenyegetést és a szükséges mértékben fellép ellene – ilyen a jó őrkutya a szakirodalom szerint. Szegény Béci, aki az iparvasút melletti „kertváros” rozsdás kerítésekkel határolt telkén cibálja kurtára fogott láncát, ennek éppen az ellentéte: nem tudjuk, elkapná-e a betörőt, ha erre járna; de abban biztosak lehetünk, hogyha végigzörget egy száraz falevelet az utcában a szél, Béci csaknem epilepsziás rohamot kap, úgy csahol, vicsorog, közben forog a saját tengelye körül. 

Watchdog, azaz őrkutya. A sajtó funkciójának egyik értelmezése szerint a média őrkutyaként őrködik közérdek fölött, elsősorban a hatalmat gyakorlók dolgait tárva a nyilvánosság elé. Jelen állapotában a magyar média egy tekintélyes részére azonban inkább Béci viselkedésmintái jellemzőek, semmint egy jól képzett őrkutyáé, és azt sem tudni, hogy évszázados, de minimum három évtizedes traumatizáltságában tényleg azt hiszi, hogy a falevél is az életére tör, vagy megszokásból, netán unalomból rendez cirkuszt ilyenkor, esetleg saját szerepének fontosságát akarja bizonyítani maga, a gazdája vagy az utca többi ebe előtt.

Béci mellett sem lehet könnyű az élet, de ő legalább csak a közvetlen szomszédok napjait teszi pokollá,

a sajtó viszont irgalmatlan károkat tud okozni a társadalom egészének, amikor egy-egy falevélre vetődik.

Ráadásul Béci magával rántja az egész páratlan oldal összes kutyáját, akik között biztosan lenne K9-es képességű eb is, de a végletekig hiszterizált helyzet belőlük is félőrült láncrángatót csinál. Sőt, ha már az egyik elkezd farkast csaholni a falevélre, az egész utcán végigfut az ugatáshullám, mint holmi gyors lefolyású járvány.

A helyzet sajátossága, hogy a leghangosabban persze az a kutya fog ugatni, amelyik a legtávolabb van az ominózus falevéltől, és talán még nem is látta, mi a fenyegetés,

de már olyan idegállapotban van, mintha legalábbis egy falka veszett farkasember szedné darabokra az utcát.

És akkor még nem is beszéltünk az utca páros oldaláról, ahol hasonszőrű kollégák is szívesörömest beszállnak a kórusba.

Ilyen volt például a Sinopharm-hír a napokban: az AP hírügynökség leközölt egy sajtótájékoztatót, ahol Gao Fu, a kínai járványügyi központ vezetője arról beszélt, milyen megoldásokkal lehet érdemes javítani a kínai vakcinák hatékonyságán; a hírügynökség szerint az illetékes azt mondta, hogy a kínai vakcinák hatékonysága „nem nagyon magas”, ezért lehet, hogy keverni fogják őket; a futótűzként terjedő hír után Gao Fu egyből cáfolta ezt, és elmondta, erről szó sincs, ő csak arról beszélt az eseményen, hogy hogyan lehetne továbbfejleszteni a jelenlegi oltóanyagokat. Előbbi hír eddigre már végigfutott, maradva hasonlatunknál, a magyar utcán, s noha Gao Fu egyszer sem ejtette ki a száján a hazánkban bevetett kínai vakcina, a Sinopharm nevét, s az Euronews is a SinoVacról írt Gao Fu bejelentése kapcsán, ez az utca elején még csak halk, korrekt jelzővakkantásként továbbadva úgy szólt, hogy „Kína beismerte”, az utca közepe táján már akként, hogy aki kínai vakcinát kapott, az nem is számít beoltottnak, a végén viszont már úgy hangzott, hogy „ez az a kínai vakcina – a Sinopharmról beszélünk” meg „ráerőltetni a magyar lakosságra”, valamint „cinikus”, „gyalázatos”, meg úgy, hogy „aljas és hazug kampány”, „játék emberéletekkel”, és a többi.

Azon sem lehet csodálkozni, hogy az állandó fenyegetettségérzet fenntartása egyfajta lövészárok-fáradtságot okoz a nézők, olvasók egy részében:

az ugatást sokan nem veszik már komolyan, mert ha tényleg farkas járna az utcán,

akkor sem lenne se hangosabb, se intenzívebb, már most is maximum hangerőn dönget. De még mindig sokan vannak, különösen járványszabdalta mindennapjainkban, akik felkapják a fejüket, és annyit észlelnek: nagy a hangzavar, tehát baj van. „Most olvastam az interneten, hogy az oltás nem is ér semmit!” – vélekedett a tágabb család középkorú, médiát rendszeresen fogyasztó, alapvetően józan ésszel gondolkodó tagja. 

A vakcinagyártók természetesen nyírják egymást területi alapon (a nyugatiak Kínában, a kínaiak és az orosz Nyugaton nem engedélyezettek, kész a vakcinavasfüggöny), de leginkább a nyilvánosságban. A magyar utcában is megvolt ennek a sorrendje, hogy mikor ki volt pellengérre állítva (általában valamelyest párhuzamban a nemzetközi csetepatékkal). Volt szégyenpadon a Szputnyik, a Sinopharm, utóbb az AstraZeneca, majd megint a Sinopharm. Ötven százalék feletti hatékonyság esetén a WHO hatékonynak nevez egy vakcinát – ezt még a SinoVac is megugorja –, mégis folyamatosan kapja az ívet a Sinopharm a maga 70 százalék fölötti számával, bár még szakértő ellenzői is elismerik, hogy az igazán nagy bajtól (halál, lélegeztetőgép) hatékonyan véd meg. Millió az egyhez volt vérrögképződés, amely egy időben fordult elő az AstraZeneca oltóanyagának beadásával, itt még kevesebb volt a bizonyíték, de itt-ott erre is acsarkodás meg lánctépés volt a válasz irgalmatlan hangerővel. Megfeledkeztek arról az apróságról, hogy legalábbis Európa közepén az ember vagy a leölt, ártalmatlanított vagy mimikri vírust kapja meg oltás formájában, vállalva ezeket a kockázatokat, vagy oltatlanul az igazi vírust, akkor viszont az említett egymillióból nem egy, hanem több ezer ember halna meg – hal meg így is minden nap világszerte tízezer, itthon is legkevesebb kétszáz.

A sajtóban dúló számháború prognosztizált katasztrófákkal, Excelbe sorolt emberéletekkel, irigységre és lelkiismeretfurdalásra apelláló uszítással is igen taszító gyakorlat, de ennek elsősorban politikai tétje van: jól vagy rosszul teljesít a kormány, jobban vagy rosszabbul, mint más országok kormányai, vagy mint mások teljesítettek volna, ha kormányoznak, ha torz is, de belefér az elfogult tájékoztatás kategóriájába. 

Azt azért fontos leszögezni: a védekezés terhe és felelőssége mindig az aktuális kormányé, éppen emiatt annak nem csak morális kötelessége, de érdeke is megtenni minden tőle telhetőt. Itthon az oltási Blitzkrieg a front teljes szélességében áttört, vakcina is van elég, és gyors ütemben érkezik az utánpótlás, a járvány alatt csapágyasra járatott egészségügyet az orvosok és ápolók áldozatos munkájára támaszkodva sikerült úgy megszervezni, hogy bírja napi nyolcvan-százezer ember oltását, lakosságarányosan az EU két és fél-háromszorosát.

A szűk keresztmetszetet nem is ezek alkotják – hanem az emberek.

A regisztráltak száma ugyanis korántsem nő ilyen ütemben, amiben a vakcina ellen agitáló, klasszikus járványtagadó gyíkemberhívőkön túl feltehetőleg nem kis szerepe van egyes ellenzéki politikusok – mondjuk finoman – oltáselbizonytalanító nyilatkozatainak is. Amelyek nélkül egyébként a fent taglalt hírek sem mennének ekkorát a sajtóban, amaz a kevesebb kattintásért nem hajolna le ennyire mélyre, és talán a magyar médiautca sem visszhangzana minden áldott nap okkal-ok nélkül, és nem erősítené az oltástól való félelmet, hogy aztán alapvetően értelmes emberek fejében forduljon meg, hogy nem adatják be az oltást, hiszen

a médiacsaholás eredője az, hogy az oltás nem is véd, meg még bele is lehet halni.

Mindennek kapcsán a politikum és a sajtó felelőssége is jókora. Előbbi a káosz fokozásának eredője, az eddigieken felül olyan Darwin-díjas ötletekkel, amelyekkel a maga generálta problémamegoldás helyett fokozását kínálja: például, hogy TB-kártya felmutatásával lehessen menni beoltatni magunkat, ne kelljen regisztrálni se – milyen „kurva erős képeket” lehetne csinálni egy jó kis vakcinatumultusból!

A média pedig e téren még taszítóbb rutinnal keni az egészet az egyszeri kattintó emberre, és külön cikk témája lehetne a sok kritikátlan hírátvétel, a források ellenőrzésének totális hiánya, a kontextusból való kiragadás napi gyakorlata, bangladesi tanársegédek húszfős mintáján alapuló „három füle nőtt a beoltottak többségének” típusú „kutatásainak” nagyívű prezentálása. Pedig nem minden anyag ilyen: alkalmanként, például a Qubit, kimondottan jó módszertan szerint készített kutatásokat is leközöl, de nem tudni, ez javít-e a helyzeten, vagy éppen az előbbi fake newst legitimálja azzal, hogy egy polcra helyezi vele.

És ha már cselekvő polgárnak, nép-őfelségének gondoljuk magunkat, álljunk meg egy szóra mi magunk is. Politikai entitásként ugyanis nem a kormány és nem az ellenzék szegi meg rendszeresen a viszonylag enyhe korlátozásokat – hanem minden jel szerint mi, akik közül sokan, noha kétszáz fölött jár az elhunytak száma, csak nem bírtak otthon maradni, ha tehették is volna.

S nem a kormány és nem az ellenzék nem húzza fel tízezerszámra a maszkot az utcán.

Nem a kormány és nem az ellenzék sunyulja el nyilvánvaló tünetek ellenére a tesztelést, nem ők nem tartják be a karanténelőírásokat, nem ők lihegnek egymás nyakába a szupermarket kasszasoránál, nem ők söröznek utcahossznyian egymás szájában kétszázan, nem ők járnak kamusportolóként konditerembe, nem ők köpik tíz méterre a bicikliről tünetmentesen a vírust maszk nélkül mindenfelé. Hanem mi, polgárok.

Nem is kell, hogy sokan tegyenek így: minél agresszívebben terjedő vírusmutáns érkezik, annál kevesebb felelőtlen ember elég ahhoz, hogy fenntartsa ezt a katasztrófaközeli helyzetet. Nem beszélve azokról, akik nem hajlandóak oltatni magukat – ha az értelmiség másfélszázezres csoportját kitevő pedagógusoknál is magas ez az arány, milyen lehet az átlag? 

Persze, mondhatjuk, előbb-utóbb mindenki megkapja az oltást, mert muszáj lesz neki a mindennapi élethez, s azt is, hogy a kutya ugat, a karaván halad. De nem mindegy, hova, és milyen gyorsan: emberéletekben mérhető minden kitérő, minden késlekedés.

Kép forrása: MTI

Összesen 34 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés