Érzékenyítés folytatásokban: a streamingszolgáltatók propagandája

2021. március 11.

Szalai Zoltán
A hollywoodi filmipar mellé sosem látott gyorsasággal nőtt fel a streamingszolgáltatók által működtetett tartalomipar. Szinte hétről hétre jelennek meg új sorozatok, hogy megtöltsék többek között a Netflix, az HBO, az Apple és az Amazon havi díjas streamingfelületeit. A sorozatok erősen túlkínálatos piacán számos olyan tartalom van, amely nem csupán a szórakoztatást, hanem a szélsőliberális, politikailag korrekt normarendszerre való érzékenyítést is célként tűzte ki.

A sorozatok ma már az amerikai demokrata párti identitáspolitika tüzérségi támogatásaként szolgálnak, pontosan meg lehet velük célozni a nyílt politikai üzenetekre kevésbé fogékony nézőket is. Az ideológiai szempontból fejnehéz kontentek aktuális és örökzöld zászlóshajótémák – így például a Black Lives Matter, az lmbtq-ügyek, a feminizmus vagy éppen a metoo-mozgalom – mentén készülnek. A posztmodern, woke tartalomipar legfontosabb küldetése, hogy történelmi igazságot szolgáltasson akár visszamenőleg is, és helyrebillentse az elnyomottnak tartott rétegek aránytalannak vélt reprezentációját.

A női szerepeket tematizáló sorozatok már csak a formátum sajátos története miatt is kifejezetten gyakoriak voltak eddig is, ám olyan szériák, amelyek a nők patriarchátussal szembeni küzdelmét hivatottak bemutatni, csak az utóbbi időkben jelentek meg. A Margaret Atwood disztópikus regényéből készült, 2017-ben útjára indított A szolgálólány meséje a legnagyobb hatású ezek közül. A történet szerint a szolgálólányok feladata, hogy két lábon járó anyaméhként hordják ki elnyomó férfi gazdájuk gyermekét. Érthető módon a szélsőséges férfiuralomról szóló sorozat rendszeresen vizuális és tartalmi értékkészletként szolgál a feministák számára. 

A kétezres évek közepén kapott új erőre az a törekvés, hogy a képernyőn kiszabadítsák a feketéket a tipikus mellékszerepekből, és egy-egy történet központi alakjaivá tegyék őket.

E szándék mára átcsapott az eredeti, ideologikus cél szomorú paródiájába.

2020 végén jelent meg a Netflix saját gyártású sorozata A Bridgerton család, amely a 19. század legelején brit főúri szalonokban játszódik, de nem a történelmi valóságra építve, hanem fekete grófokat és udvarhölgyeket konfabulálva. Sőt, III. György brit uralkodó feleségét, Zsófia Sarolta királynét is színes bőrű színész alakítja, pedig nincsen egyértelmű historikus adat Zsófia Sarolta kinézetéről. A habkönnyű sorozat remek alkalmat kínált a készítőnek, a BLM mozgalom egyik leghangosabb apologétájának, Shonda Rhimesnak arra, hogy összekösse a kellemest a hasznossal, és újabb hőssel gazdagítsa a jelenben íródó BLM-mitológiát.

A műfajok keresztezésével a politikai propaganda célrendszere szempontjából gyümölcsöző együttállásokat produkál a tartalomipar. Kosztümös dráma BLM-áthallásokkal, családi komédia ideológiai vörös farokkal, szexuálisan túlfűtött 
tinidráma, történelmi lmbtq-dráma és így tovább. Nemrégiben ért véget az HBO Modern család című sorozata, amely már a címében világossá teszi, hogy normatív igénnyel lép fel a család fogalmának újradefiniálását illetően: laissez-faire apa és anya három gyerekkel, idős férj egy fiatalabb, dekoratív, latinó feleséggel és első házasságból hozott gyerekkel, meleg házaspár Vietnámból adoptált kislánnyal.

A tinisorozatok zsánerét is eredményesen megszállta az identitáspolitika, így ma már nem az iskolai környezettel, a tekintéllyel, a teljesítménnyel, a vetélkedéssel vagy éppen az első szerelemmel foglalkoznak, hanem szinte csak és kizárólag a nemi identitás keresésére és a szexualitás megélésére korlátozódnak. Ilyen szempontból az HBO saját produkciója, a középiskolát csupán díszletként felhasználó Eufória rendelkezik a leginkább szembetűnő, ideologikus jegyekkel: a civilben énekes Zendaya karaktere és a magát transzszexuális nőnek valló Hunter Schafer által alakított transz diáklány közötti szerelem kibontakozását követhetjük végig.

A Netflixnél hangsúlyt kapnak a kifejezetten lmbtq-tematikájú tartalmak, elsősorban az egyik legismertebb showrunnerük, Ryan Murphy révén. Murphy több olyan címet is jegyez, amely rásimul a demokrata párti normarendszerre. 2020-ban jött ki Hollywood című minisorozata, amely egyidejűleg mutatja be az ötvenes évek álomgyárának korrupt természetét, valamint szexuális és faji képmutatását. A történet egyik szereplője az a Rock Hudson, aki valódi életében nem vállalta fel a másságát, de fikcionalizált hasonmása ezt megteszi helyette: fekete barátjával vonul be a sajtó kereszttüzében mozifilmje premierjére. Murphy jegyzi a píszí-halmazelmélet különös metszetében található A póz című sorozatot is, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának New York-i fekete–latinó transzvesztita- és dragszcénájában játszódik több, a való életben is transzszexuális nővel a főbb szerepekben.

A szemléletformálásnak és az érzékenyítésnek tényleg csak a sorozatgyárosok fantáziája szab határt.

A progresszív politika keze alá játszik minden olyan tartalom, amely alternatív történelem írására és mozgalmi mitológia gyártására szerződik ahelyett, hogy pusztán az akarna maradni, ami: a szórakoztatás egyik eszköze. A jobbára demokrata párti hangadóként megjelenő alkotókat persze aligha kell bátorítani arra, hogy az általuk megálmodott szép új világot építsék epizódról epizódra. Pontosan tudják, milyen irányba halad a progresszivitás nagy testű tankhajója. 

 

A szerző a Mandiner lapigazgató-főszerkesztője.

Nyitóképen: Az Eufória című sorozat a magát transzszexuálisnak valló diák és barátnője közti szerelmet mutatja be. Fotó: HBO PRESSROOM  

Összesen 145 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Manapság már nincs amcsi film/sorozat, amiben nincs legalább egy latino, néger meg ázsiai szereplő, másrészt a férfiak szinte mindig gyengék, szánalmasak, a nők szinte mindig erősek, akár hősről, akár gonoszról van szó. Szerintem is önmaga paródiájává kezd válni az egész.

Most kell a buzikkal foglalkozni????Hányingerem van tőlük, mármint azoktól, akik ezt naponta az emberek képébe tolják, azoktól, akik primitív módon nem képesek másságukat kulturáltan megélni.

Az ilyen kampányszerű agymosás inkább bumeráng-hatást idéz elő, mert nagyon kilóg a lóláb. Ráadásul, egy védhetetelen pozíciót még a nagyhatalmú Hollywood sem tud védhetővé tenni. Most már erősödik az önvédelmi jelleggel képviselt természetes felfogás kifejtése is. Az "érzékenyítés" abszurd következményeir eegyre többen figyelnek fel, s tiltakoznak ellen. Lásd pl. a Biden-rendelet ellen tiltakozó sok sportszövetség.

Normális magyar film nincs. Nekem a Kincsem sem tetszett, már amit láttam belőle. Szegényes volt, mindenhogyan.

Kösz, vén vagyok, láttam én azt a saját idejében. Pécsi Ildikót szerettem benne a legkevésbé. Micsoda sztárparádé volt különben!

Nagyszerűek voltak azok a Várkonyi rendezések!

Most a Káél rendezte Bánk Bánnak örülök, azt is az elején láttuk, nyilt-színi taps volt utána az Uránia moziban.

Nagyjából - sajnos - egyet kell érteni, bár a TV2 kimondottan a bulvárellensúlya az RTL-nek.
Ám, hogy kellene magas színvonalon hírtelevíziót működtetni, az nem kérdés.
Ám egy hír, ami reményt keltő, TEGNAPI és színes bőrű férfi a hősünk, akinek hatalmas Grat: Wilfried Zaha az ő neve és futballista, nem celeb, sőt: van önazonossága és önbecsülése.
https://www.youtube.com/watch?..

Ma már egy sima zombisorozat, mint a The Walking Dead sem képzelhető el femináci, buzi és leszbikus szereplők tömege nélkül. Gondosan ügyelve rá, hogy amikor kiírnak egyet, azonnal betegyenek helyére egy másikat, hogy meglegyen a kvóta.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés