A geopolitika Rubiconja

2021. március 11.
Egyszerű üzleti kérdés vagy a jövő hatalmi játszmáit eldöntő ütőkártya? A Balti-tenger alatt futó, befejezés előtt álló Északi Áramlat 2 gázvezeték az orosz–német közeledés jelképe: Berlin és Moszkva örül neki, de annál többen aggódnak miatta.

Baranyi Tamás írása a Mandiner hetilapban.

Joe Biden nem is érintette az Oroszország és Németország közötti közvetlen földgázvezeték, vagyis az Északi Áramlat 2. kérdését a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián február 19-én, ahol az amerikai elnök lényegében debütált a világ biztonságpolitikai közvéleménye – és nem utolsósorban a nagyra becsült német szövetségesek – előtt. Három nappal korábban azonban a Fehér Ház szóvivője, Jen Psaki megerősítette, hogy az USA kormányzatának változatlan az álláspontja: a vezeték megépítése „rossz üzlet”, növeli Európának az orosz gázszállításoktól való függését, és rengeteg tranzitdíjtól fosztja meg Közép-Európát.

Ami viszont rossz üzletnek látszik Washingtonból és a Baltikum országaiból nézve, remek lehetőségnek tűnik Berlin és Moszkva számára. Angela Merkel német kancellár ugyanis rendre visszautasítja azokat az állításokat, miszerint lényegi politikai újrarendeződés állna a német–orosz projekt hátterében – az Északi Áramlat 2. német elképzelés szerint pusztán üzlet, mégpedig jó üzlet. Donald Trump amerikai elnök még utolsó teljes hivatali napján is rendelt el szankciót az egyik kábelfektető hajó ellen, illetve további intézkedések is lebegnek a gázvezeték felett, de a német szövetségest csatasorba állítani igyekvő Amerika nem sieti el a további jelentős lépések megtételét. Üzlet vagy politika – jó üzlet vagy jó politika? Mi áll az Északi Áramlat 2. hátterében?

Mára német partoknál jár a Fortuna orosz vezetékfektető hajó. <br> Fotó: REUTERS / Annegret Hilse

Adj gázt!
Köztudomású: Európa függ az orosz energiától. Fejlett gazdaságával és 447 milliós, relatív jólétben élő népességével az Európai Unió jelentős energiafogyasztó, ám a feltárható szénhidrogén-lelőhelyek a világ többi részével összehasonlítva meglehetősen gyérek. Norvégia, Skócia és Románia ugyan jelentős olaj- és földgázkitermelő, döntően csak az unión kívüli Norvégiának áll rendelkezésére annyi energia, hogy nettó exportőr lehessen. A becslések szerint az európai energia 40 százalékát oroszországi szénhidrogénimportból fedezik. Ha ez önmagában nem tenné is világossá, hogy jelentős függésről van szó, az Oroszországi Föderációnak bőven van gyakorlata a gázfegyver alkalmazása terén (lásd keretes írásunkat).

Ukrajnának hatalmas bevételt jelentettek az orosz földgáz tranzitdíjai, amelyeket a vezetékrendszer karbantartásáért és biztosításáért cserébe kap. Az előző húsz évben viszont jelentősen csökkent az ukrán transzfer aránya a posztszovjet térségen kívülre irányuló orosz gázexportban: 95-ről 46 százalékra apadt – ez azért nem volt drámai, mert közben az európai fogyasztás is nőtt. A részesedés csökkenésről elsősorban éppen a gázháborúk és a posztszovjet energia­ipar piacosítása tehet: mind Moszkvában, mind az európai fővárosokban az az érzet szilárdult meg, hogy az Ukrajnán áthaladó orosz földgáz nem annyira stabil és olcsó, mint egykor. Az Oroszországi Föderáció területéről pedig új csővezetékek épültek: az 1997-ben elkészült, Belaruszon és Lengyelországon át vezető Jamal–Európa-vezeték, valamint a 2005-ben átadott, a Fekete-tenger keleti felét átszelő Kék Áramlat csővezeték. E kettő azonban csak kismértékben csökkentette az ukrán szállításokat: az igazi kiesést az Északi Áramlat okozta.

Nyitóképen: Az Északi Áramlat 2. vezetékének fektetése a Balti-tengeren 2018-banReuters / Axel Schmidt

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés