„Nem tartunk még ott, hogy lebegjenek a házak”

2020. szeptember 17.
Lusta volt ahhoz, hogy színésznő akarjon lenni, Isten mégis erre a pályára vezette. Itt pedig nem engedheti meg magának, hogy ne adja bele testét-lelkét minden előadásba, hiszen csak a legkeményebb munka hozhatja meg azt a ritka, de annál szikrázóbb pillanatot, amiért érdemes színésznek lenni. Szűcs Nellivel a nehéz út választásáról, a kárpátaljai gyökerekről, a határon túliak elleni támadásokról és a taps előtti csendről beszélgettünk.

Gacsályi Sára interjúja a Mandiner hetilapban.

Szeptember közepén járunk, de a késő nyári hőség mintha beszorult volna a pilisi erdők, utcácskák közé. A kilátás azért segít valamit, hát még a cél: el kell jutni egy interjúra. Szűcs Nelli az otthonában fogad, jobban mondva nem is ő, hanem a férje, Trill Zsolt. Épp kocsit mos, hát betessékel: „Nela már bent vár, menj nyugodtan.” A ház emberléptékű, élettel teli, mindenütt hasra borított könyvek – bár az épület még félkész, már igazi otthon. Az emeleten épp tanítás folyik, így a teraszon ülünk le. Még elő sem kerül a diktafon, félszavakból már filozofikus mélységekbe jutunk – úgy látszik, Nellivel így megy ez.

Fotó: Földházi Árpád

Önnek mit jelent a jóság?
Nehéz egyszerűen megfogalmazni. Talán azokban a helyzetekben dől el, amikor döntened kell, tudsz-e önzetlenül megnyilvánulni. Amikor nem a magad fontosságát tartod szemed előtt. Nem szeretem azokat az embereket, akik arról beszélnek, hogy éppen milyen jót tettek. A jót nem kell megnevezni, az hencegés, egyszerűen csak tenni kell, azt viszont nem lehet eleget. Megfigyeltem egy érdekes dolgot: bárkivel teszel jót, soha nem attól az embertől kapod majd vissza. És milyen szép az, amikor megérzed, hogy valami jóságot visszafizetnek neked! Ha ilyet tapasztalok, azt szoktam mondani, hogy most simogatott meg a Jóisten. Ha úgy vesszük, ezek csak apróságok, máshonnan nézve viszont ezek az igazán nagy dolgok.

Jól belevágtunk a közepébe! Beszéljünk akkor Istenről, őt minden interjújában megemlíti. 
Igen, de ez nem azt jelenti, hogy nekem mindennap Istenről vagy a hazáról kell beszélnem, vernem a mellemet, álszentség lenne. Ez magánügy. Ő meg tudna lenni nélkülem, én viszont semmi vagyok, ha nem tudok belé kapaszkodni. Ezért ha interjút adok, nem tudom kihagyni Istent, mert ő fogta meg a kezemet, ő vezetett erre a pályára. Olyan helyen nőttem fel, ahol nem volt színház, én pedig túl lusta és tudatlan voltam ahhoz, hogy a színészi pálya felé pislogjak. Mégis színésznő lettem, és ez nem volt véletlen. A Jóisten akart velem valamit kezdeni, és adott kitartást is, megtanított az alázatra, ami nélkül nem lehet boldogulni ebben a szakmában.

„Amíg én tudom, ki vagyok, honnan jöttem, nem tudnak megsérteni”

Meg lehet élni az istenhitet a színpadon?
Talán akkor, ha nem hazudok, ha van bennem alkotóvágy, jókedv, ha kizárom egoista színészi mivoltomat, és átadom magamat az adott anyagnak, az adott jellemnek. Egyszer Nagyváradon kimentem a színpadra a Fodrásznőben, és éreztem, hogy ott engem „vártak”. Tudtam, hogy egy különleges dolog jön létre, éreztem, hogy történik valami velünk. Azt, hogy Isten volt ott velünk vagy sem, mindenki döntse el maga, de aki egyszer átél ilyet, soha nem felejti el. 

Címlapkép: Földházi Árpád

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés