Olimpikon és first lady

II. évfolyam 29. szám | Meta - Feminens
2020. július 16.
Kötelességtudatot és teherbírást kapott a sporttól, amely egész életén át kísérte. Makray Katica olimpiai ezüstérmes tornász, egykori first lady ugyanazt a büszke nemzeti érzést élte meg az olimpián, mint férje oldalán később a közéletben.

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.

Katonacsaládból származik, édesapját csak négyéves korában ismerhette meg. A Ludovika Akadémiát végzett százados hadifogságba esett, amikor felesége a harmadik gyermeküket várta. Makray Katica 1945-ben, nem sokkal a második világháború vége előtt született Vasváron, ahová a család a közeledő front elől menekült. Még kisgyermek volt, amikor Budapestre költöztek, a Bródy Sándor utcába, egy nagy polgári lakás hetes társbérletébe. A közeli Trefort utcai iskolába járt, tízévesen kezdett el tornázni, amiről így vall: „Imádtam tornázni! Trebitsch Joli néni gyerektornáján kezdtem a Szentkirályi utcában, ő amikor meglátta, hogy tehetséges vagyok, átirányított a Postás Egyesületbe. A sport volt a mindenem akkoriban, kitöltötte az iskolás éveimet.”
Mivel x-es származású, azaz osztályidegen volt, csak kisebb kanyarral, testnevelő tanára segítségével vették fel a gimnáziumba. Az ötvenes évekre így emlékezik vissza: „A háború utáni lerombolt városban mindenki a létfenntartással volt elfoglalva: nem a vágyak, hanem a hétköznapok küzdelme jellemezte az életünket. Az iskolai napközi után átjártunk egymáshoz, senkinek nem volt több, mint a másiknak, az élet minimális lehetőségei ellenére is boldogok voltunk.”

Tornászpályafutása számos sikert hozott: sorra nyerte az országos megméretéseket, 1962-ben, 17 évesen a prágai világbajnokságon váratlanul bekerült a döntőbe.

Fotó: Vermes Tibor

Egy évre rá a brazíliai Universiadén csapatban és összetett egyéniben is első helyen végzett, 1964-ben Tokióban pedig felért a csúcsra: felemás korláton megszerezte olimpiai ezüstjét. „Sírtam a dobogón örömömben! Szüleimre, edzőimre gondoltam, akik nem lehettek ott. Még nem volt tévénk, a szüleim a szomszédban, az edzőim pedig a Lenin körúti Keravill kirakatában nézték az olimpiát.”

Férjét, Schmitt Pál párbajtőrözőt a tatai edzőtáborban ismerte meg; az 1968-as mexikói olimpián – már fiatal házasként – mindketten szerepeltek. „Pali akkor nyerte első aranyát, nekem viszont ez volt a hattyúdalom, hiszen már megvolt az első kislányunk, és a család bővítését terveztük” – mondja. Amikor abbahagyta a sportot, sorban jöttek a gyerekek. A három lányt – Alexát, Petrát és Grétát – később az egész ország megismerhette: édesanyjukkal kilenc éven át voltak a képernyőn a TV Torna adásában minden este. „Elsősorban mindig anya akartam lenni. Olyan, aki tudást, hitet és egészséges fizikumot tud adni. Lányaim születése után lediplomáztam, majd edzőként dolgoztam, később részt vettem az aerobik sportág hazai megalapításában” – meséli.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés