Jani az ablakpárkányon – az én Trianonom

2020. június 3. 7:30

Kovács Gergő
Mandiner
„Ha a jótündér megígéri, hogy visszacsinálja Trianont, és azt kéri cserébe, hogy kivessem magam a koleszablakon, megteszem.”

A Mandiner szerzőinek Trianon-cikksorozata a 100. évfordulón

 

Jani programozónak tanult az egyetemen: csendes, tanulós srác volt, inkább balosnak tippeltük, mint jobbosnak, és egy felfoghatatlan nevű közép-magyarországi faluból vagy kisvárosból érkezett, már nem is tudom. Annyi biztos, hogy aznap délután (2003 vagy 2004 októberében) már fél órája a kollégium ablakpárkányán billegett Adidas cipőjében. Néha az asztalra lépett, aztán visszaállt billegni a párkányra. A kopottzöld, egykori munkásszálló hetedik emeletén laktunk: bölcsészek, „tétékások”, meg egypár programozó, például Jani.

Ha garantálja a jótündér, kiugrom” – mondta. Persze, nem vettük komolyan.

Hagyd már abba" – kérlelte valaki, aki minden bizonnyal a barátnőm volt, törékeny, barna lány. Megrovóan nézett rám, hogy miért neki kell megoldani a helyzetet. „Igazad van, megérné” – mondtam hát Janinak, bár nem értettem a felhajtást, betudtam az emberi természetnek. „Csak szállj már le."

Közben a „tétékások” is csatlakoztak, egy földrajz és egy biológia szakos srácra emlékszem. Húszévesek voltunk, és az lett a célunk, hogy leszállítsuk Janit az ablakból. „Még egyszer elismétlem” – ismételte el Jani, aki részeg volt, mint mindannyian, ki tudja már, hogy miért. Valószínűleg semmi okunk nem volt rá.

„Ha a jótündér megígéri, hogy visszacsinálja Trianont, és azt kéri cserébe, hogy kivessem magam a koleszablakon, megteszem.”

Most azonnal" – tette hozzá Jani, miközben billegett kicsit a párkányon.

Természetesen bolondság volt az egész, bár akadtak ijesztő pillanatok. Ha a jótündér jótündér, akkor nem kér cserébe hülyeségeket.

Így Jani végül nem ugrott, ahogy az elrabolt területek sem kerültek vissza.

Mégis, akkoriban tucatszám olvastam a Vonnegut-köteteket, és azt ismételgettem magamban: így megy ez. Így megy nálunk ez a Trianon. Mégis, hirtelen érteni véltem az egész huszadik évszázadot, Tisza Istvántól és Adytól egészen Horn Gyuláig és Göncz Árpádig, amiben – hogy épp Göncz Árpádig jutottam – komoly szerepe lehetett a házibornak is.

Jani fél órás Trianon-előadása azonban áttett engem egy másik síkra. Vagy inkább Trianont tette át. Egészen pontosan a könyvek és tanulmányok lapjairól a kollégium társalgójába. Egyszerre jutott eszembe Jung, a pszichológus, az öregapám, az öregapám szőlője, az öregapám öregapja, az általános iskolás osztályfőnököm, de még a nővérem aranyhörcsöge is. A fejemben zajló karnevált követően rájöttem, drámaibban szólva

rádöbbentem, hogy ez a dolog, ez a jelenség, vagyis Trianon, a szó legszorosabb értelmében létezik

(már ha a létezésnek van legszorosabb értelme). Aha-élmény volt a javából. A jelenséget becézhetjük ezer néven, a jó öreg kollektív emlékezettől a rejtélyesen alakuló genetikai kód továbbörökítésén át egészen a történelmi hagyományig bárhogyan, de van. Belénk van írva. Mert a 9/11-et és a World Trade Centert elfelejtjük majd, megkopik az emlék. Nem feltörni fog a mélyből, csak eszünkbe jut.

De Trianon itt marad velünk az ablakpárkányokon, az összetört sörösüvegek szilánkjaiban, egykori szerelmeink megrovó vagy feloldozó pillantásában, vagy abban, amire még emlékszünk belőlük. Trianont megpillantjuk majd újra meg újra, akarva, nem akarva, nagyanyáink régi fotóin, talán csak a háttérben, egy félredobott virágmintás kendő árnyékában, az ötvenes évek fekete-fehér hazugságában és a focipályák 6:3-tól visszhangozó gyönyörűségében, Gera Zoli góljában a portugálok ellen, a metrószerelvények zsúfoltságában és a Rába-part időtlenségében, az első és az utolsó mobiltelefonunk hátlapjain, a legszebben kivilágított karácsonyfa égősorán és az összes magyar kisbaba mosolyában.

Azért, mert Trianon a miénk és soha, senki nem veheti el tőlünk. Mert

Trianon Janié az ablakpárkányon,

Trianon az egykori bölcsészeké, Trianon az egykori „tétékásoké”, és azoké, akik valaha voltunk, és Janit bámultuk az ablakban, de Trianon már azoké is, akikké válhatunk. Nem érdemes már eldobnunk, lehetetlen elfelejtenünk, és egyszer, végre-valahára erőt kovácsolhatnánk a fájdalomból. Csak fogadjuk el végre magunkat, mai magyarok.

(Nyitókép: Fortepan, 1930)

Összesen 30 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés