Attila, NDK, Csíki Sör

2020. május 28.

Száraz Miklós György

„Komor férfiak állják körül a tábortüzeket, és halkan beszélgetnek a maguk türk vagy mongol nyelvén. Fölöttük tiszta égbolt. Meghalt Attila, a hunok királya – nem félt a haláltól, halála példa.”

Don DeLillo könyve (Fehér zaj) nem fog meg, inkább csak mulasztást pótolok, legalább egyet szeretnék elolvasni az amerikai posztmodern egyik vezéralakjának munkáiból. Többször is szó esik a műben a hunok nagy királyáról, a regény főhősét foglalkoztatja Attila alakja. Eltöpreng, hogy milyen fiatalon halt meg, találgatja, vajon hogy gondolt a halálra. „Lehetséges volna, hogy sajnálta magát, és depresszióba zuhant? Végtére is ő volt a hunok királya, Európa meghódítója és Isten ostora. (…) Szeretném azt hinni, hogy Attila nem félt a halála óráján. Elfogadta a halált, mint ami természetes következménye az életnek, egy féktelen erdei vágtának. (…) Az ő számára így ért véget az élet, szolgái lenyírták a hajukat, megvagdosták az arcukat a gyász jeléül, miközben a kamera kihátrál a sátorból, és szélesen végigpásztázza a Kr. utáni 5. század éjszakai égboltját (itt, ugye, az amerikai író, tudja vagy sem, Magyarország égboltjáról szól), melyen nyoma sincs még a légszennyezésnek, a láthatáron pedig távoli világok fényei villódznak.”

Vége a járványnak, feloldották a vesztegzárat, gyerekkori barátommal a Vízivárosban üldögélünk, egy csupa zöld kerthelyiségben.

Csíki Sört és Hennessy konyakot iszunk, András arról mesél, hogy milyen volt, amikor diplomata szüleivel Berlinbe költöztek, a Német Demokratikus Köztársaság fővárosába, vagyis a kommunista Németországba, ahol a lakosság túlnyomó többsége valamicskével korábban – 1968 körül járunk – még lelkes és hithű náci lehetett. „A gyerekek kemények voltak, ha verekedtek, mindig folyt a vér. Tízéves voltam, ott is akkor kezdődött a történelemtanítás. Amikor hunokról, kalandozó magyarokról esett szó, akik végigverték egész Európát, a német kölykök elismerően sandítottak rám, a szünetben pedig csodálkozva mondták: nem is sejtették, hogy a magyarok ilyen dicsőséges nép volt. Attilának és a kalandozóknak köszönhetően nagyot nőtt az ázsióm.”
Csíki Sör, Hennessy konyak, NDK, Don DeLillo, Attila… Eszembe idéződik egy kép. Régen olvastam, de olyan erős, hogy megmaradt. Képzeljenek el egy tágas mezőt, egy hajdani csatateret. Képzeljék el, hogy azon a síkon sok száz fiatal férfi áll glédában. Eskütételre felsorakozó újoncok. Fülükbe hangszórók harsogják a lelkesítő szöveget: „Férfiak, kik hivatva vagytok megóvni a hazát, tudjátok meg, hogy a föld, melyen álltok, kötelez! Soha ne feledjétek, hogy ezer éve e helyen, éppúgy, mint ma, Kelet a szabadságunkra tört.”

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés