Nem mondott búcsút a jazzhivatalnok

2020. május 21.

Leimeiszter Barnabás

Az áprilisban elhunyt Lee Konitz a negyvenes évektől ott mozgott minden jazzpróféta közelében. 1949-ben Miles Davis Birth of the Cool-csapatának tagja volt, részt vett Lennie Tristano és Stan Kenton kísérletezéseiben. Belőle nem lett próféta, noha már jóbarátja, Charlie Parker életében úgy tartották, hogy az altszaxofonnak van a Bird-iskolája meg a Konitz-iskolája. Parker bebopforradalma ihletett és kevésbé ihletett követők százait termelte ki; Konitz hatása személyesebb, áttételesebb volt, de nem hiszem, hogy fájlalta volna, hogy nem lett belőle a jazzvilágon kívül is jól ismert név. Megelégedett azzal, hogy küldetésének áldozhatja magát, annak, hogy kikísérletezze a hangját, kifejlessze azt a valóban autentikus zenét, amely sosem kényelmesedik bele a saját közhelyeibe, amely folytonosan próbára teszi őt. Ez azért nem sokaknak sikerült, a legnagyobbaknak se feltétlenül.

Fotó: Sunnyside

Paul Desmond, egy másik fontos altszaxofonos elmondása szerint arra törekedett, hogy úgy szóljon, „mint a száraz martini”. De az igazi martinijátékos Konitz volt, kimért, szenvtelen, távolságtartó, agyas, már-már hideg. Védjegye volt az akkordmenetből ki-kislisszanó, hamiskás hangzás – mintha ez lett volna a biztosítéka annak, hogy soha ne édesedjen el. Szárazon játszott, valóban: sokat beszélt arról, mennyire irtózik az üres, nyávogó érzelmeskedéstől. Még az általa egyébként nagyra becsült Johnny Hodgest, 
a Duke Ellington-zenekar szaxofonosát is giccsesnek tartotta olykor. Szinte morális kérdést csinált ebből.

Azt képzelem, Konitz úgy járt el a jazzklubokba, mint ahogyan egy hivatalnok jár el az irodába – nem a világot ment megváltani, azért ment, hogy végezze a dolgát.

Mindig nyitott volt az újdonságokra, annyiféle felállásban és tálalásban játszott – az avantgárd jazztől a bossa nován át a francia impresszionista zenéig –, mint kevés pályatársa. Koncertjein azonban – és ez volt örök újkeresésének másik oldala – jórészt tartotta magát a Great American Songbook darabjaihoz, vagyis a 20. század első felében élt populáris zeneszerzők sztenderdjeihez. Agyonnyűtt dalok, de Konitz nem unta meg őket, hetven év után is volt mit játszani rajtuk, és neki az volt a hivatása, hogy játssza őket. Azt mondta, ha élete végéig az All the Things You Are-t kellene fújnia, nem lenne boldogtalan.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés