Adott idők

2020. április 21. 11:11

Játszótéri Filozófus
Mandiner
Posztmodern karantén-Odüsszeuszként hajózunk a rutin-mindennapok lelassult tengerén. Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

„A baglyok nem azok, aminek látszanak!”

 

Megkértem a gyerekeimet, hogy asszociáljanak szabadon a karanténra és a húsvétra. Mivel katolikus szellemiségű iskolába jár az idősebb, a hittan a tananyag szerves részét képezi; de a fiatalabbnak is szenzációs hittan órái vannak az óvodában, bár ott ez opcionális és így a létszám is csekélyebb. A Képes Biblia nagy kedvenc minden este, de egyházi ünnepekkor még kelendőbb.

Nem lengi körül a családban különösebb pátosz, egyszerűen és pragmatikusan szeretik a színes történeteket, mondhatni szomjazzák az egyes történelmi „csattanókat”, ahogy ők mondják. Egyik este nemes egyszerűséggel jött felszínre a karantén-keresztyén is. Nocsak, milyen ez a típusú keresztény? – kérdeztem. A szépen metszett, de dacos Skorpió arcél a sötétben kinyilatkoztatott: ezek mi vagyunk, a karantén jót tesz a hitnek, mert van időnk morfondírozni, játszani, építkezni, nem kell öltözködni, utazni, stresszelni...Sok fölösleges dolgot letettünk az ajtó előtt.

Magamban hahotáztam.

A gyerekszáj, gyerekszív, gyerekész patikamérlegen mér.

Olykor be-betérek szülői fórumokra, ahol finoman szólva is megoszlanak a vélemények a #maradjotthon gyerekekre és így a szülői idegrendszerre kifejtett hatásairól. A saját portánkon egészen elképesztő számunkra az, milyen kiválóan bírják a gyerekek az izolációt. Két hete az utcára is nehezen csábulnak el rollerezni, mondván: rengeteg a játék, kifestő, kerti fa, amit minden nap rutinszerűen vizitelnek, segítenek az önfenntartásban, mosogatnak, terítenek, tésztát gyúrnak. Délelőtt egy-két órás tanulási szeánsszal indul a nap, ami szintén meglepően hatékony, feltételezem azért, mert fókuszáltan sajátítják el az emailben kapott feladatokat, nincs különösebb figyelemelterelés, szocializációs nyomás, megfelelési kényszer vagy az egyébként rendkívül fontos és jellemfejlesztő duhajkodás.

Az iskola remek anyagokat állít elő, mindezek ellenére egyes szülői lobbik a veszélyhelyzet dacára is intenzívebb fejlődési ívet képzelnek el a nebulók számára, tartva a lemaradástól. Tegyük fel magunknak hangosan a kérdést: valóban használunk a gyerekeknek azzal, ha teletűzdeljük a napot monitor előtt töltött időkupacokkal?!

A lemaradástól való iszony manapság nagy úr.

Szakkör szakkör hátán, különórák, hétvégi versenyek, gyerekverkli... Hova ez a sietség, Helikopter Szülők?

A karantén most feladta a leckét: gyermekeink szemmel láthatóan fellélegeznek, fára másznak, barkácsolnak, legóznak, sárban dögönyöznek, egyszóval fejlődnek. Kis lakástérben is nagy szellemi szabadság. Öröm az ürömben.

A hírek elől nehéz katakombába húzódni, de a karanténban ez is kivitelezhető az off gomb megnyomásával. A jóléti társadalmak jó részére látszólag megsemmisítő, de legalábbis letaglózó hatással bír a veszélyhelyzettel járó önkorlátozás. Öngyilkosság, morális összeomlás, a traumagörbe elején jelentkező poszt-traumatikus tünetegyüttesek, kapcsolati és gyermekek elleni erőszak, hogy egy pár csapást említsünk csak. A világjárvány gazdasági és fizikális hatásait nagy valószínűséggel felülmúlja majd a lélek-pandémia, ami összetettségéből adódóan nehezebben gyűrhető le és jóval hosszabb távú hatásai lehetnek a társadalmi szövetre.

Az otthon falanszterében szó szerint nem marad más a kütyükön, könyveken, jógaszőnyegen, wellness étrenden kívül, csak a hit.

Az alkalmazható, hús-vér hit. A jövőbe vetett hit, remény a kilábalásra, a remény a létbizonytalanság ellenében.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy felhívott a megrögzötten, büszkén és bevallom humorosan ateista felebarátom. Mindig hasznos tőlünk eltérő véleményű beszélgetőpartnerekkel elemezni a világot.

„Ez egy őrület, érted, nagybetűs örület! Minden napom egy örökkévalóság, magamban kártyázok a kádban, már láttam az összes nemzetközi politikai show-t, belenéztem a zimbabwei történelembe, felkészültem a gerontokráciába hajló amerikai elnökválasztás összes forgatókönyvére, végigfőztem Nigellát és Childot, atkátlanítottam a lakást, minden elhanyagolt rokonnal ledaráltam egy beszélgetést, lenyírtam a szomszéd nénike füvét... és itt vagyok, szürcsölöm a Costa Rica-i exkluzív kávémat, egészséges vagyok és tanult világpolgár.”

Mire akkor ez a nagy hiányérzet? Talán a hit? A hit hiánya kínoz? Az elüszkösödött remény? – kérdezem kellő derűvel, csavargatva a nem létező telefonzsinórt az ujjaim között.

„Mondasz valamit, te biztosan ezért élvezed a karantént, modern szerzeteském. Pontosan látlak, ahogy rendezed a családodat és szerzetesi szikársággal, világmegváltó világpolgári kérdések nélkül élsz egyik napról a másikra, derűs, sztoikus flegmasággal. Hittel vagy nevezd, ahogy akarod...”

Mi tagadás, nem idegeskedem. Nem légópincében raboskodunk, hanem a kényelmes otthon falai között éljük a remeteéletet. Szerintem ez bájos és nem bajos.

Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk,

mondja Weil (tudod, még a Nők Lapja is megírta), és bocs a pátoszért.

„Ja, Fallacit is idézhetnéd: Európában még az ateista is keresztény. De nekem ez nagyon magasröptű. Mondd a lényeget!”

Jó, mondom. Végy egy nagy levegőt és élvezd a helyzetet. Végül is szereted az extrém sportokat, nemde? Nézd vissza a húsvéthétfői bencés szentmisét Pannonhalmáról, emészthetőnek fogod találni. Galilea mindig körülöttünk van. A keresztény mindenhol otthon van, a világpolgár gyakran esendően otthontalan.

„Na jó, remete, megyek, összeeszkábálok egy home-kolostort a világmagazinokból, mindjárt hív a főnök Londonból. Kettőt egy csapásra. Indoktrináció.”

Mesélj majd, hogy haladsz. Ne feledd a testes bort az égi-kozmopolita dialógushoz. Ajánlom az Infusiót, az otthoni magasságokhoz és mélységekhez. És persze egy kis Twin Peaks is belefér, hiszen

a járvány szakasztott olyan, mintha egy David Lynch-remekmű.

„Jól van, kis Churchill, te pedig olvadj fel egy száraz pezsgőben...Győzelemben, vereségben, háborúban csak a pezsgő!”

Ne feledd Fa Nándort sem: „Az emberek nagy része nem hagyható magára önmagával, mert azonnal bajt csinál. Sokkal több időt töltök magammal, mint bárki más. ilyen módon egy zárt világban élek. Jól elvagyok a saját agyammal.” Ez itt a nagybetűs lényeg. Szóval ora et labora. Ciao.

Posztmodern karantén-Odüsszeuszként, modern szerzetesként hajózunk a rutin-mindennapok lelassult tengerén. Kaland, kihívás, atipikus építkezés. Adott az idő, hogy újraírjuk személyes történeteinket.

Lynch számára ismeretlen az unalom.

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.


Még csak vallásosnak sem kell lenni: normális, egymást szerető, kreatív családoknál öröm az "összezártság".

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés