Rekviem egy országért

”Annak bizonyossága, hogy az élet örök, mert ami van, az elpusztíthatatlan a lényegét illetően, az ugyanis megmarad az emberiség láthatatlan és látható krónikájában. S megmaradását a fizika is bizonyítja. Régen tanultam fizikát, de azt megtapasztaltam, hogy ma, az anyagelvűség tombolásának idején nehéz ezt elhitetni, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy ne hagyjuk elveszni mindazt, ami érték, ami ránk van bízva, ne hagyjuk elveszíteni Európát, ne hagyjuk, hogy hamarosan már csak emlék legyen. Mert sajnos sok minden pusztulni látszik az emlegetett értékekből. Például szemmel láthatóan, naponta tapasztalhatóan a kereszténység ősi letéteményese, a görög-római eszményvilág is veszélyben van.

Sokan gondolhatják most, hogy a rekviem Magyarországért, avagy Európáért szól. Szólhatna persze az egész keresztény világért, ám most mégis csak egyetlen országért szól. A rekviem a keresztény liturgiában a holtakért, az elhunyt lelkekért való imádkozást, az örök világosság megtapasztalásába vetett bizalmat jelzi. Magyarán a rekviem gyászmise. Amelynek vége a »Nyugodjanak békében!« kívánalom. Lázadással teli ez a kívánalom részemről, hiszen egy olyan országért íródik, amelynek több ezer éves eszményei ifjúkorom meghatározó élményei voltak, s amely most éppen – a közömbös Európának »köszönhetően« – szinte végveszélyben van. S nem örök nyugodalmat, hanem új feltámadást, virágzást kívánok neki. A végveszély bekövezte ellen való lázadás tehát részemről mindaz, amiről írok. S nem most kezdődött.

Ugyanis Görögországért szól a rekviem. Azért az országért, amelyben vagy fél százszor jártam, amely bár sosem fogja legyőzni szívemben Magyarországot, mégis, ahányszor eljövök onnan, megannyiszor képtelen vagyok sírás nélkül búcsúzni. Ám ez magánügy, de a pszichológusok kiválóságai valószínűleg találnának rá magyarázatot.

Nos azt, hogy az ókori görög kultúra és demokrácia eszménye mit jelentett Európa számára, én elsősorban Szabó Árpádtól kíséreltem meg hajdan elsajátítani. Ennek a nagyszerű tudósnak a munkásságáról máig alig esik szó, s ez nagy baj. A nyugati kultúra és demokrácia bölcsőjéről rengeteget írt, nem volna szabad őt elfelejteni. Kötetek jelentek meg munkásságáról, csak éppen kézbe kellene adni ezeket. Például az ifjúság kezébe. Ha valaki a húsvéti ünnepek alkalmából nézte a Vatikánból közvetített szentmisét, hallhatta is, hogy a Szent Péter-bazilikában őrzik – feltételezések szerint – Szent Péter, Róma első püspöke csontjait. »Petros eni«, azaz Péter itt van a csontot őrző ládika felirata. Görög nyelvű feliratok is bizonyíthatóan hirdetik a bazilikában a Földközi-tengernek és környezetének a kereszténység elterjedésében játszott szerepét. Aki egyszer is megfordult például akár csak Pátmosz szigetén, ahol Szent János apokaliptikus látomásainak összegzése, a Jelenések könyve – görög nyelven – megszületett, az mindenképpen megőrzi annak a tájéknak a szellemi varázsát, s nem kételkedhet ebben. Mint ahogy abban sem, hogy a filozófiában, a matematikában, az orvostudományban, az irodalomban akkora szellemi örökséget hagytak ránk a régi görögök, amiből egy életen át táplálkozhatunk.”