Meddig állhat le a világ? – feljegyzések a karanténból

Március elején, (veszély)helyzet van. 

Egyértelműen mindenki befeszült a veszélyhelyzet kihirdetésekor. A Fekete Pénteket idéző képsorok a boltokban, a járvány szó hallatán pedig összeszorult az emberek gyomra és mindenki az utcán púposodó hullahegyeket látta maga előtt. Hála Istennek, ez a kép nem következett még be sehol, de az biztos, hogy az intézkedéseket rögtön betartaná mindenki egy ilyen helyzet láttán!

Én is belegondoltam, hogy mi lesz velünk, ha baj lesz, de ilyen szempontból a vidék megint jelesre vizsgázott a várossal szemben.

Nem is csoda, hogy fél Budapest leutazott a vidéki nyaralókba – a helyiek jogos felháborodására. Tetszik tudni, az üdülőövezetnek a nyári „ostromok” után is minimum 2-3 hónap kell, hogy regenerálódjon. Az infrastruktúra véges, nem fogja sokáig bírni Siófok vagy Velence a leutazók tömegét. 

*

Nagymama minden évben innen-onnan kap gyümölcsöket, általában nagy mennyiségben, olykor egy-egy augusztusi délutánon bele lehet fulladni a sárgabarackba. Sokszor mondtam is neki, hogy felesleges befőzni, úgyse eszi senki; vagy ha eszi is, sosem ér a végére, mert egy-egy befőzés alkalmával 40-50 befőttesüveg is megtelik. Évente gyűlnek a befőttek a pince hűvös ölelésében, olykor fogy belőle, máskor el lesz felejtve; de az biztos, hogy nagymama érti a dolgát, mert a kilencéves lekvár sem romlott meg eddig. Most pedig nagyon szerencsésnek érzem magunkat, hogy a befőző reflex minden augusztusban működött, mert 450-500 üveg lekvár és befőtt várja, hogy elfogyasszák. Nem is olyan rossz.

Én is mindig megkaptam gyermekkoromban a KGST legszebb szállóigéjét: „Egyél fiam, mert amit te megeszel, azt tőled el nem veheti senki!”. Próbálom erre fogni a vásárlási láz okozta tömeget és pánikot, de nehéz lenne ezzel relativizálni az amúgy elszomorító helyzetet. 

*

Március közepe, Európa bajban. 

Előttünk egy nő elvitte az összes C-vitamint és fertőtlenítőt. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Ha sírnék, akkor sem azért, mert nekünk nem maradt – pusztán a helyzet abszurditása, hogy másoknak sem. Nem akarom ezt a magyar emberre fogni, elhiszem, hogy sokakban még él a szocialista idők hiánygazdasága, vagy éppen a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” elvet kimaxolják hétköznapjaikban, Nyugaton sem jobb a helyzet. De azért eltöprengek, amikor egy iranista ismerős Facebookján, egy Iránban élő magyar hölgy arról értekezik, hogy a perzsa országban nincs pánikvásárlás, hiszen az emberek számtalan válságot megéltek már és egymásra számítanak: „ha elfogyna a lisztem, a szomszédom adna, ha a szomszédomnál elfogyna a hús, én adok neki, ez itt így természetes”.

Természetesen a szomszéd tehene nem döglött meg, hanem tovább éldegél a mezőn. Az emberek átértek a holtponton, nagyon sok önkéntes kezdeményezést látok nemcsak a falumban, hanem a járásban is. Mindenki ott segít, ahol tud, a kezdeti pánikot és önzést pedig felváltotta egy kisebb összefogás és szolidaritás – jó látni, hogy ha tényleg komoly a helyzet, hamar helyükre billennek a dolgok és létrejön egy egyensúlyi állapot. 

*

Esténként megkérdezem magamat, hogy én mit tudnék tenni, azon kívül, hogy elvégzem a munkámat az egyetemen, a szakkollégiumban és a munkahelyemen. Szerencsére még nem értünk el Magyarországon egy olyan súlyos állapotba, mint Olaszország vagy New York városa, de ha nagy lenne a baj, többet kellene tenni. Azonban nekem senki se küld behívót, az önkéntes lehetőségek korlátoltak, pedig ha a haza bajban, akkor dolgozni és segíteni kell. A minap az egyetemen 15-20 fős körben beszélgettünk a sorkatonaságról, a társaság 80%-a pedig visszavezetné azzal a kötelezettséggel, hogy neki is be kell vonulni. Én is. Tudom ez így elsőre furán hangozhat, és akkor most jönnek a fröcsögő kommentek, hogy „egy nap alatt elhullanál kisfiam!” és „ez már nem az a generáció”, de figyelmet kellene tanulni, az pedig nem tölt el nyugalommal, hogy krízis esetén nem tudom a dolgomat és nem is tudnám tenni a dolgomat. Egy megreformált féléves sorkatonaságnak lenne értelme: arra pont elég lenne, hogy némi figyelmet, alázatot, szervezési képességet és fizikumot gyúrjon belénk – szükségünk lenne rá!

*

Március vége, Nyugaton a helyzet változatlan.

És Keleten sem jobb. Meddig tartható a helyzet? Egyes helyeken súlyosabbak lesznek a gazdasági következmények, mint a járvány okozta következmények. Természetesen lehet azzal a szlogennel jönni, hogy „most látszik, a mocskos kapitalisták nem tisztelnek semmit, még az emberélet sem szent”; de mindenki pénzből él, és amikor elfogynak a megtakarítások – amikből amúgy Magyarországon nincs túl sok –, akkor nagy koppanás várható.

Senkit sem fog érdekelni egy 2%-os halálozási arányú vírus, amikor fél éve lesz munkanélküli és nem tud majd a gyerekének mit adni vacsorára.

A vasútállomáson már most többen vannak, mert elfogytak a szabadságok, és a java csak most jön! Nem tudom, hogy tartható-e pár hónapnál tovább a jelenlegi állapot, amikor Olaszországban már most egyes déli tartományokban a lázadásoktól félnek. Minden emberélet hatalmas veszteség a vírus oltárán, a háború pedig csak most kezdődik, de vajon nyerhetünk-e?

Tudjuk-e a gyógymód kifejlesztéséig tartani a frontot? Nem tudjuk, mennyi fertőzött van, egy oxfordi kutatás szerint a brit lakosság közel fele már fertőzött lehet, ezek alapján pedig jogos a kérdés – mekkora áldozatot kell hoznunk? 

Az biztos, hogy az élet nem lesz olyan, mint régen. Én azonban szerettem a fapados repjegyek világát, néha jó volt a konzumidiotizmus csábításába esni –

Igaz közben az ökológiai lábnyomom a fél megyét letaposta, de korábban nem foglalkoztam vele. A vírus előtt már foglalkoztam, a környezetvédelmi mozgalmak rám is gyakoroltak pozitív hatásokat, alábbhagytam az efféle „pár napos utazásokkal”.

Nos, ezek biztosan megfogyatkoznak majd a világban, és nem azt mondom, hogy hiányozni fognak, csak egészen egyszerűen más lesz, a változást pedig nem szereti az ember. Senki sem szereti. Jó az előmelegített fürdővízben áztatni magunkat úgy, ahogyan megszoktuk. A bizonytalanság nagy, a médiából a pánik ömlik, szabadelvű barátaim pedig a Prosectura zenekar örök sorait idézik: 

„Kéne egy kis ideológia: 
egy, két, há’, négy: anarchia!” 

Ebből pedig eddig sem kértünk és ezután sem fogunk. Mi ugyanis nem változunk, csak a világ változik olyanná lassacskán, amilyet mi akartunk – reményeink szerint!