Mottó a kultúrvitához

„Te olyan műveletlen vagy, bazmeg, hogy azt sem tudod, ki az a Barbra Streisand!” Zacskókkal megrakott, testes proletár asszonyság üvölt telefonjába egy BKK-viszonylaton, aztán vörös arccal leszáll, és kapkodós léptekkel tovatűnik a munkából hazatérők áradatában. Nos, többek között az ilyen váratlan mondatokért érdemes itt élni. Persze már csak olyanok vagyunk, hogy próbáljuk összeeszkábálni a kontextust, amelybe ez a mondat beilleszthető. Szövevényes életeket képzelünk az elhangzottak mögé, amelyekből racionálisan levezethető volna egy ilyen kijelentés, noha fájdalmasan kisszerű (kisszerűen fájdalmas?) közép-európai létünk arra tanítgat bennünket, hogy szokjunk le az összefüggésekről, és a körülöttünk rajzó beszédtöredékeket szimplán úgy fogjuk fel, mint mottók végtelen sorát – mihez is? Valamilyen képlékeny, sohasem kellőképpen valóságos valósághoz.

Csábító, hogy a zacskós néni indulatos szavai felől olvassuk a mostanában zajló NAT-vitát is, meg azt, ami több évszázados sűrűségben mögötte pulzál: ez a „kiművelt emberfők” dolog (bár Széchenyinek valószínűleg nem a Funny Girl sztárja járt az eszében), a herderi jóslat és a nemzeti irodalom, a népiek és urbánusok vitája és így tovább. A műveltség fogalma mifelénk még jelent valamit, ezt jelzi talán ez a mondat, valamiféle emberi minőséget, még inkább valamiféle tétet, amelyet az amerikanizált-kapitalizált nyugati társadalmakban már nem nagyon ismernek el. A magyar közoktatás ennek megfelelően igyekszik belevésni a diákokba a magyar és az egyetemes kultúrának egy többé-kevésbé átfogó képét. Hogy miként tegye ezt, kronologikusan vagy tematikusan, elölről, hátulról vagy összevissza, arról lehet és kell is vitatkozni, de a szándék, hogy átörökítsük a közös műveltség alapjait: nemes.