Hát ebben a kurva országban már bántalmazni se lehet nyugodtan?!

„Újra a Kúria elé kerül a lúgos orvos ügye – mivel az elkövető alkotmányjogi panasszal élt. A barátnőjét felismerhetetlenre verő férfi hitelrontásért perel, nyilatkozatában pedig áldozatként állítja be saját magát, a valódi áldozat sérüléseit bagatellizálva. Két abszurd hír néhány napon belül, miközben 2020-ban szinte minden hétre jutott eddig egy családirtás, az pedig régóta érvényes sokkoló statisztikai adat, hogy hetente egy nő hal meg párkapcsolati erőszak miatt. De hogy létezik, hogy – a kommentek tanúsága szerint – az áldozatokat nem védjük, hanem hibáztatjuk, a bizonyítható sérelmeiket pedig relativizáljuk? Mi kell ahhoz, hogy végre ne teljes tagadásban éljünk?  

Nem tudom, láttatok-e már holttestet. Én láttam. Boncolására mentünk, iskolai gyakorlat volt. Azt mondták, a folyosó végéig haladjunk egyenesen, ott lesz a terem. Csak azt nem mondták, hogy a holttest már ott fog feküdni, lesz egy cédula a lábujjára akasztva a nevével. Amit persze önkéntelenül is elolvastam. Onnantól kezdve semmi másra nem tudtam gondolni, csak a nevére. Hogy az a test egy ember volt. Hogy biztosan vannak hozzátartozói, ugyanezzel a vezetéknévvel, akik most nagyon szomorúak otthon, és lehetőleg nem gondolnak arra, amit a körfűrész most a nagyapjuk, apjuk, testvérük mellkasával és koponyájával fog csinálni.

S. K. (sohasem fogom elfelejteni a nevét) ettől a cédulától valóságossá vált a számomra. Többé nem máj volt meg zsírszövet, nem iskolai feladat, nem hullabűz meg dohányzástól szurokszínűvé vált tüdő, hanem ember. Valakinek a valakije. Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy végre mindenki számára valóságossá, hihetővé váljék az iszonyat, amiben élünk. Hogy végre ne relativizáljuk a szétvert arcokat, ne keressünk mentségeket a birtoklási tébolyban kivégzett, büntetőeszközként használt gyerekek halálára. Lefotózni a gyerekek és nők letakart holttesteit? Megmutatni a pici lábujjakon lógó cédulákat? Az valóságos lenne? Ebben az országban talán arra is azt mondaná az elkövető, azt kommentelnék néhányan, hogy »nem is olyan súlyos, amilyennek látszik«.

Hogy ezt leszámítva milyen kedves ember volt, nem is hittük volna. Hogy nem szokott inni, azért szállhatott így a fejébe szegénynek. Meg biztosan nagyon szerette azt a nőt, ha így fel tudta idegesíteni. Néhány éve egy írásomban elmeséltem, milyen érzés volt, amikor a Pestre kerülvén az egyik első élményem az volt a városról, hogy fényes nappal lefogott egy férfi az egyik budai lépcső alján (nem egy szegregátumban, hanem Budán, fényes nappal), és megujjazott. Tudjátok, mit kommentelt be erre egy másik férfi? Hányingerem lesz, ha rágondolok, úgyhogy csak azért írom le, hogy mindenki számára világos legyen, miben élünk. Azt írta, hogy »jól szét lehetek baszva, ha valakinek csak így felcsusszanhat az ujja a teniszruhám alatt a vaginámba«. Néhányan persze azt is írták, hogy miért kell nekem hófehér teniszruhában az utcára menni, de akkor most hadd írjam le még egyszer: Azt írta, hogy jól szét lehetek baszva, ha valakinek csak így felcsusszanhat az ujja a teniszruhám alatt a vaginámba.

Nem az a baj, hogy lesben áll és lefog.

Nem az a baj, hogy megtámad.

Nem az a baj, hogy szexuálisan bántalmaz.”