Így, mikroszkóp alatt szemlélve
nem olyan az egész magyar közélet, mintha egy víztankban élő lamantincsapat írná az ötletlabdáival az egészet?
Egy pillanatra sem szabad komolyan venni ezeket a külsőségeket. A külsőségeket egyszerűen ki kell kerülni, mint a fagyott kutyaszart egy januári hajnalon a Szent István parkban. Tanulság jobbról annyi, hogy még akkor sem kellene ünnepelni a Boss-egyenruhás tündehadsereget, ha látszólag Hitler húzta be a legigazságosabb magyar határokat. Ugye az mindenkinek egyértelmű, hogy azok a határok így vagy úgy, de a német élettér kiterjesztését szolgálták, nem pedig a magyaroknak szolgáltattak vele igazságot. Meg is kellett fizetnünk érte (méghozzá nem aprópénzzel): a doni katasztrófával, Auschwitzcal, a szétdúlt Budapesttel, a megerőszakolt nők ezreivel és a gulággal.
Ez az oka annak, hogy nem szívesen merengenék könnyes szemekkel ezeken a daliás időkön. Ugyanis ebből az aranykor-nosztalgiahullámból eleve vesztes kultúrharc következik. Ez törvényszerű. A kultúrharcban pedig mindig bucira verik a fejünket a vörös ördögök. Egy módon győzhetünk, ha nem a múltat akarjuk újra és újra megnyerni, mert az már ezerszer elveszítettük. 2010 óta a Fidesz politikája mindkét irányú pusztítást megpróbálta helyreállítani (ahogyan korábban is): a határon túli magyarok szellemi és erkölcsi értelemben is újból a nemzet részévé váltak, a zsidóság pedig olyan engesztelő gesztusokat kapott és olyan védelmet, kiemelt szerepet, mint Európában sehol máshol.
Kár lenne ezeket az eredményeket lenullázni és újrahangolni a polgárháborút.