Brüsszel semmibe veszi a magyarok véleményét

Az elmúlt időszak magyar véleménynyilvánításait folyamatosan igyekeznek lesöpörni az asztalról.

Rákosi Mátyás hatalma csúcsán odáig ment, hogy Kölcsey Himnusza helyett újat akart íratni Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal, mert az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön.
„A Mélyszántást végző szerző pár percre megáll. Születésnapot ünnepel. Fölegyenesedik, mint tette azt pár esztendeje Szatmárcsekén, a Kölcsey-emlékházban, ahol a tárlatvezetés végén a látogatók együtt elénekelik a Himnuszt. Még a teremőr is föláll, ő is kiegyenesedik. Bár aligha tartozik a tisztéhez, ő is énekel… Sok ilyen szívdobogást kívánok mindnyájunknak! A magyar himnusz 1823-as megszületése óta rögös úton jár. Még ma is gyakran halljuk, hogy például a román hivatalosság büntetést szab ki valamelyik székely rendezvény szervezőire, amiért az egybegyűltek a magyar himnuszt énekelték. Arrafelé ma is alapelv: féken kell tartani a himnuszba bújt nemzeti szellemet, mert az mindenre képes. Mozgósít, egységre hív, megfényesíti a tekintetet. Pedig a tiltás csak olaj a tűzre.
Némelyik himnusz maga is tűzben született. Mint például a franciáké. A Marseillaise amatőr szerzője, Rouget de Lisle kapitány 1792 tavaszának egyik csata előtti éjszakáján írta a dalt. Eredetileg forradalmi menetindulónak szánta, maga sem gondolta, hogy szerzeményére kivételes pálya vár, három évvel később már Franciaország himnusza lesz. (Zenekari változatát – milyen különös – az az Hector Berlioz vetette papírra, aki a mi Rákóczi-indulónkét.)
Szánnivaló, ahogyan a hatalmasságok félik a himnuszt. Érzik az erejét. Rákosi Mátyás hatalma csúcsán odáig ment, hogy Kölcsey »istenes« Himnusza helyett újat akart íratni Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal, mert »az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön«. (Pedig nem volt buta ember a tömzsi diktátor – ellenkezőleg, az olvasott, nyelveket beszélő gonosztevők közé tartozott –, ám féktelen vallásgyűlöletén sosem tudott úrrá lenni.) Nem kis bátorság kellett nemet mondani a diktátornak. »Meg van az már írva« – tért ki a felkérés elől Illyés. Kodály is kurtán felelt: »Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.« Többet nem próbálkozott a vezér, beérte a róla hozsannázó költemények, novellák rengetegével – szomorún teszem hozzá: gyakran a kor legjelesebbjei jegyezték az opusokat. (Ki gerinc híján lett udvari szerző, ki a gerinctöréstől való félelmében.)
A diktatúráknak, mint falat kenyér, mindig kellett/kell az értelmiség legeleje. Persze csak a tenyérből etethető fajta. Mekkora képmutatás – miközben üldözik a szellem apostolait, pontosan tudják, nélkülük nem boldogulnak. Gondoljuk el, mi mindenre képes egy géniusz. Zsenijén keresztül új alakba bújhat bárki, bármi. Embert, pillanatot, de még a tájat is képes megváltoztatni. Vajon ugyanaz lenne-e ma a Hortobágy, ha a költő nem énekli meg az ő igéző tollával? Milyennek látnánk a kihalt, semmire sem jó, szikes pusztát, ha nem ő vezetne körbe ott bennünket? Petőfi tolla varázsolta »rónává« a cudar vidéket. Vagy Eger. Ha ostromának történetéről, törökverő hőseiről nem ír Gárdonyi a maga kivételes tollával, ma csak egy lenne a kor végvárai közül.”