Jan-Werner Müller: A kereszténydemokrácia történelmileg valóban illiberális

2020. január 23. 21:00
A kereszténydemokrácia mint politikai gondolat mély hagyomány az európai politikatörténetben, amelynek jelentőségét sokszor alábecsülik. De milyen kapcsolat van a kereszténydemokrácia és az illiberalizmus között? Erről tartott előadást a CEU-n Jan-Werner Müller, a Princeton egyetem politológus professzora.

Azt kell mondanom, hogy a kereszténydemokrácia történelmileg valóban illiberális” – kezdte váratlan alapvetésével a német-amerikai politológus a CEU telt házas előadótermében a részben magyar, részben külföldi érdeklődőkből álló közönség előtt. Jan-Werner Müller szerint ugyanis

a kereszténydemokrata politikák sokszor illiberális, vagyis nem-liberális politikák voltak,

egy másik politikai szemlélet alapján vitt gyakorlatot vittek e gondolat képviselői.

Ma is abban a házban élünk, amelyet a kereszténydemokrácia épített körénk”, hiszen a II. világháború utáni Európában ez volt a legerősebb erő, ők alkották meg a világégés utáni új Európa alapjait, a tradicionális értékekre építve. Ők hozták létre az „illiberális” jóléti államokat, amely többnyire a katolikus keresztényszociális doktrínákból nőttek ki – hívta fel a figyelmet az előadó.

 

A német politológus a kereszténydemokrácia gyökereiről, kialakulásáról kifejtette: 

a liberalizmustól eltérően a kereszténydemokráciának nem voltak könnyen megfogható alapértékei,

emblematikus alapítói. Első hívei azok az emberek voltak, akik egyetértettek Tocqueville tételével, miszerint a demokrácia mint felépítmény maradandó alkotás, de vélhetően nem működik a keresztényég nélkül. Ugyanakkor – folytatta Müller – a vallásos politikai szereplők hajlama mindig egy vallásos állam létrehozása, így igazából soha nem fogadták el a modern, pluralista demokráciát. Amikor azonban köreikben a keresztény ideák másodlagosakká váltak, kialakulhatott a mérsékelt irányzat, a szekularizáció.

Müller szerint van egy elmélet, amely alapján a kereszténydemokrata pártokra a 20. században leginkább azért volt szükség, mert az európai társadalmakban kevés keresztény volt. „A demokrácia mindig egy kihívást jelent, hiszen egy kollektív autonómia, maga az intézményesített bizonytalanság, hiszen nem láthatjuk előre a választások kimenetelét” – magyarázta a professzor, hozzátéve, hogy a bizonytalanságot nehéz elviselni, ezért mindig van egy igény ennek megszüntetésére. Ez azonban más rendszereket hoz létre, amelyek szükségszerűen a demokráciát is felszámolják (lásd: a Franco- vagy a Salazar-rezsimet).

Jan-Werner Müller a kereszténydemokrácia és a populizmus összefüggéseiről, pontosabban a két ideológia közötti különbségekről is szót ejtett – nem véletlenül, az előadó ennek kutatója, e témában 2016-ban jelent meg könyve Mi a populizmus? címmel. Müller emlékeztetett, hogy a gyökereknél van kapcsolat a két gondolatiság között, hiszen

a populizmus első csíráit éppen a keresztényszociális mozgalmak hintették el

– a kapitalizmus kitermelt egy szegény réteget, ők pedig úgy gondolták, hogy velük kell lenniük. Később, a '20-as, '30-as években pedig tragikus szövetséget kötöttek az erősödő fasisztákkal, mert úgy látták, hogy az oktatás és a család intézményének védelmét ez az összefogás tudja garantálni.

A két eszmerendszer között azonban lényegi különbségek vannak az előadó szerint. Egyrészt a populizmus azt állítja magáról, hogy a „valódi nép képviseletét” látja el, homogén entitásnak kezelik a népet, míg a kereszténydemokraták értik a népet, tudják, hogy az nem homogén csoport. Másrészt ugyanakkor a populisták a nemzeti szuverenitást alapértéknek tekintik, a centralizált hatalomgyakorlásban hisznek,

a korai kereszténydemokraták azonban a föderalizmus hívei voltak, nem a modern nemzetállamoké.

Nem véletlen, hogy ők indították el az európai integrációt egy antinacionalista álláspontból. A populisták nem a kereszténységet (Christianity), hanem a keresztény kultúrát (Christendom) féltik, a valahová tartozás érzését hangoztatják, míg a kereszténydemokraták mindkét fogalmat fontosnak érzik. Müller aztán kifejtette abbéli nézeteit: a nép hajlandó engedni a demokráciából, a szabadságból, ha a kormányuk nemzeti törvényeket, családtámogatást, rendet, tradicionális értékeket biztosít – és ezzel szerinte megismételhetik a '20-as, '30-as években elkövetett hibát.

A német-amerikai politológus szerint a populista vezetőnek olyan nyelvet kell beszélnie, amelyet a követői értenek, és ez érthető, mert rezonálnia kell üzenetének, érvekkel kell védenie álláspontját a liberalizmus ellen – ahogy egy kereszténydemokratának is. „2010-ben a magyar miniszterelnök azonban nem kereszténydemokrata platformon indult, és nem egy keresztény alkotmány és egy illiberális állam létrehozásának ígéretével nyerte meg a választásokat” – hangzott az est egyetlen aktuálpolitikai kiszólása a vendégelőadó részéről.


Fotók: Földházi Árpád

Összesen 33 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az illiberalizmus egy negatív, fosztóképzős megjelölés. Sokkal szerencsésebb annak pozitív tartalmát tekinteni. Például, Orbánék kitűnő kormányzása és annak politikaelméleti háttere.

A kommunizmus, ugy is, mint nepi demokracia, viszont jott tett a nepekkel; nem volt populista, nem okozta tobb tizmillio ember halalat, ilyesmik.
A CEU-s eloado ezt nem tudhatja, o nem elt kommunizmusban. Elakadt a fasizmusban. Es meg most is abban botorkal.
Hogy nem tudtak ezek tenylegesen Hitlerrel, Francoval, Salazarral viaskodni, hanem csak a szellemeikkel, ez a gubanc!

Igen, de akkor Tusványoson meg is jelölte pozitíve azt a néhány szükséges mozzanatot, mellyel az illiberalizmus többletet ad. Az illiberalizmus tehát nem pusztán protest-név.

A te betegesen szűkös perspektívádból így látszik. Színvaknak hiába magyarázzák, mi a szín...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés