Hit és értelem

A hit és az értelem emberi jellemzők. Szemben a hajszínnel, nem esetleges és cserélgethető külsőségek. A hitünkre és az értelmünkre támaszkodva vagyunk képesek értelmezni a világot és az emberi jókat. Ha a tetteinkkel nem az emberi jók előmozdítására törekszünk, az végső soron az emberi lét aláásását jelenti. Ki akarna élni egy gonosz és rossz, értelmetlen és kiszámíthatatlan világban?

Nicolás Gómez Dávila úgy vélte, a modernitás embere tagadja e logikus gondolatmenetet, s ezzel meg is kezdődött az emberiség felszámolása. Dávila zsidó-keresztény hitvallása szerint „a modern világ maga a bűnhődés” a hit és az értelem kettéhasításáért: „Nem értem, hogyan tántoríthat el valakit az értelem a katolicizmustól; ha engem valami megállítana a küszöbén, akkor racionalizmusa és az értelembe vetett túlzott bizalma.”

Leo Strauss másként látja a hit és az értelem viszonyát: „Az ember nem élhet fény, útmutatás és tudás nélkül; csak a jó ismeretében találhatja meg azt, amit keres. Az alapvető kérdés az, hogy az ember szert tehet-e a jó ismeretére, vagy e tudás megszerzéséhez isteni kinyilatkoztatásra szorul. Nincs alapvetőbb alternatíva, mint ez: az ember általi iránymeghatározás vagy isteni útmutatás.” Strauss is a Bibliára támaszkodik az isteni útmutatás ügyében: „a bölcsesség kezdete az Úr félelme” (Péld 1,7), amit a prédikátor vallomása is igazol: „törekedtem, hogy megismerjem a bölcsességet és a tudást, az esztelenséget és a balgaságot, de meggyőződtem, hogy ez is csak vesződség és szélkergetés, mert ahol sok a bölcsesség, ott sok a bosszúság, s aki a tudást gyarapítja, a szenvedést is növeli” (Préd 1,17–18). Az emberi iránymeghatározás kérdésében Arisztotelészt követi: az emberek „a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni… majd nagyobb dolgok felől is kezdtek kérdéseik lenni”. Strauss végül az emberi jók megismerésének az emberi iránymeghatározás szerinti útját választotta.

Valóban összeegyeztethetetlen a hit és az értelem? Strauss teológiai-politikai dilemmája feloldhatónak látszik, ha továbbolvassuk a forrásokat. Szókratész úgy vélte, „az eget és a földet, az isteneket és az embereket” összekötő világrendbe illeszkedő közösség biztosítja az emberi jókat. Arisztotelész szerint a rendezettség iránti vágy miatt az „embernek természete, hogy törekszik a tudásra”, ugyanakkor a végső bölcsesség tekintetében „egyrészt azt mindenki elismeri, hogy az isten az okok közé tartozik, és bizonyos értelemben a kezdet, másrészt egyedül vagy legalábbis főképpen isten a birtokosa”.

A Biblia mindentudó és végtelenül szerető Istene „az embert a maga képmására” teremtette (Ter 1,27), s az embert ez a hit ösztönzi a szeretet jegyében az emberi jók megismerésére. A hit természetes velejárója az istenfélelem, hiszen általában is tartunk a nálunk nagyobb dolgoktól. Márpedig Szent Anzelm nyomán beláthatjuk, hogy Istennél „semmi nagyobb nem gondolható”. De Izajás próféta megnyugtat és bátorít: az istenfélelem mellett az emberen „rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudás és kegyesség, és az Úr félelmének lelke” (Iz 11,2).

Aquinói Szent Tamás rámutat, hogy „ámbár a hit az ész fölött áll, emiatt soha nem adódhat igazi eltérés a hit és az ész között: mivel ugyanaz az Isten, aki a hitet belénk önti, adta az ész világosságát az emberi léleknek, Isten pedig önmagát meg nem tagadhatja, sem az igazság nem mondhat ellent az igazságnak”. Vagyis a hittel vagy az értelemmel ellentétes cselekvés egyaránt ellentmond Isten lényegének.

Az értelem fontos technikai képesség a világi hasznosságok és haszontalanságok előállítására, de amint Szent Bonaventura figyelmeztet, nem „elegendő a kutatás csodálkozás nélkül, a tudás szeretet nélkül, a gondolkodás isteni bölcsesség nélkül”. Dávila ennek jegyében tart ki a hit és az értelem összhangja mellett: „A hit nem magyarázat, hanem az abban való bizalom, hogy végtére is létezik magyarázat.” Ezért szólítja fel Isten Ádámot az értelem és a hit egyidejű követésére: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

A hit és az értelem összefüggésén töprengve előbb-utóbb talán képesek leszünk befogadni azt, amit József Attila pontosan megértett – lásd itt kiemelt verssorait.